Ugrott, de nem Dugovics
Az a felismerés, hogy Dugovics Titusz személye körül valami nincs rendben, szakmai berkekben beszédtéma már legalább két évtizede. Szűkebb körben többször beszélt róla például Engel Pál, majd a Magyar Nagylexikon 1995-ben megjelent kötetében a Dugovics címszóban is megfogalmazta a történészi kételyt. Legutóbb pedig E. Kovács Péter írta le a Hétköznapi élet Mátyás király korában című könyvében, hogy a Dugovics-legenda történeti hitele kétséges.
A kétkedők között volt Pálosfalvi Tamás, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa, aki Nándorfehérvárról szóló előadásaiban többször felvetette Dugovicscsal szembeni aggályát. "Ez inkább sejtés volt részemről, mint bizonyosság - mondja. - Megnéztem a korabeli forrásokat, s kiderült, hogy azok közül csak Bonfini emlékezik meg egy nándorfehérvári névtelen hősről, aki magával rántja a zászlót kitűzni készülő törököt. Aztán tovább olvastam, s néhány oldallal arrébb ugyanilyen esettel találkoztam Jajca ostromának leírásában. Ott is névtelen maradt a hős. Azt kellett látnom, hogy Dugovics Titusz neve egészen kései időkig fel sem merült. Végül megtaláltam Döbrentei Gábor tanulmányát, amelyet 1824-ben, a Tudományos Gyűjtemény című folyóiratban közölt. Ebben idéz egy bizonyos Dugovics Bertalan nevű Vas megyei nemes úr számára kiállított oklevelet 1459-ből. E szerint Mátyás király a Pozsony megyei Tej községet adományozza neki, akinek apja, Dugovics Titusz az ismert hőstettet Nándorfehérvárnál végrehajtotta. Ez az első említése a Dugovics névnek a nevezetes tettel kapcsolatban, tehát ez a cikk és a benne idézett oklevél tekinthető a legenda forrásának. Ám, amikor utánanéztem, kiderült, hogy a középkorból nem ismerünk Dugovics nevű vitézlőt Vas megyében, s a Tej nevű község sem volt soha a Dugovicsok kezén az adattárak szerint. E két hiányosság erősen megkérdőjelezte előttem az oklevél tartalmát. Ráadásul a dokumentum nem volt fellelhető, maga Döbrentei sem látta, csak szövegének átiratát olvashatta."
Mindez azonban még nem sarkallta Pálosfalvi Tamást kételyeinek tanulmányba rendezésére, ahogy más kétkedőket sem. A probléma alapos feltárására, s a leleplező tanulmány megírására végül is Szőcs Tibor, a szegedi tudományegyetem harmadéves, történelem szakos doktoriskolása szánta el magát.
Félesztendei kutatással megkereste a történet összes említését és variációját. Ő is Bonfiniből indult ki. Észrevette, hogy a jelenet az 1464-es jajcai ostrom leírásánál megismétlődik. Sőt, a jajcai esetre egy másik kortárs is emlékezett: bizonyos Mihalovicz Konstantin, aki az egyik szomszédos vár kapitánya volt, de később Csehországban telepedett le, s ott írta meg az emlékiratait.
Az ő műve hatására később egyes cseh történetírók (némi áthallással) a nándorfehérvári csatáról szóló beszámolóikban cseh (s nem magyar) névtelenként említik a "belgrádi magát elszánót". Így hát a cseheknek is megvolt a maguk Dugovics Titusza, csak nem adtak neki nevet. De nagyon sokáig még a magyarok sem. Sőt, jó ideig mintha el is felejtették volna. A XVIII. század végén kezdték sűrűbben emlegetni az önfeláldozó ismeretlent különböző népszerűsítő művekben. Hatvany Pál, Kisfaludy Sándor, sőt 1831-ben Vörösmarty Mihály is még névtelenként ír róla.
Pedig ekkor már megjelent Döbrentei Gábor említett cikke, a bizonyítékul idézett oklevéllel és két másik dokumentummal, egy 1588-as levéllel és egy 1705-ből származó menlevéllel, melyekben szintén találunk utalást Dugovics Tituszra. A cikk nyomán a hős már névvel került be Czuczor Gergely ifjúsági művébe, s onnan aztán a köztudatba. Olyannyira, hogy körülbelül 150 évig nem is merült fel, hogy valaki megkérdőjelezze a hitelességét.
A perdöntő leleplező bizonyítékkal végül is idén állt elő Szőcs Tibor: kinyomozta, hogy a Döbrentei által idézett oklevél hamis, ahogy valószínűleg a másik két Dugovics-dokumentum is. "Ez a bizonyos oklevél - magyarázza Szőcs -, amire Döbrentei hivatkozik, 1459. június 22-én kelt. A Magyar Országos Levéltárban kikértem az összes e napon kiadott oklevelet. Három ilyen volt. Kettőről lehetett látni, hogy semmi köze Dugovicshoz. Látszólag a harmadiknak sem, mert nem egyeztek a nevek, de amikor kezdtem olvasni, déja vu érzésem támadt: a szöveg ismerős volt a Dugovics-oklevélből. És akkor rájöttem, hogy a kezemben lévő eredeti alapján hamisíthatták azt, bizonyos részeket átvéve, eleve töredékesre készítve, mintha az idők során megrongálódott volna. A kulcspontokon pedig a neveket megváltoztatták. Az eredeti oklevélben egy bizonyos Sitkei Bertalan kapott birtokot Mátyás királytól a Hunyadi Jánosnak tett szolgálataiért. A hamis oklevélben is egy Bertalan a jutalmazott, aki apja, Dugovics Titusz tettei miatt kapott birtokot, mégpedig Belgrád ostromakor a toronynál mutatott önfeláldozó hősiességéért."
De mi lehetett a szándéka a hamis oklevéllel előálló Dugovics-utódnak, Dugovics Imrének a XIX. században? "Valószínűleg nem az volt a célja, hogy valami országos panteonba bekerüljön - véli Szőcs Tibor -, hanem hogy Vas megyében, ahol élt, elismerést szerezzen. Ezt el is érte. Beszéltek róla. Maga Döbrentei is egy asztali beszélgetéskor hallott felőle először.
Tudjuk, hogy a Dugovicsoknak 1816-ban egy perben igazolniuk kellett nemességüket, s ez bizony megalázó lehetett számukra. Nemességüket végül sikerült bizonyítaniuk, de akkor még csak a XVII. századból, s nem a középkorból. Érdekes, hogy a Dugovics Tituszról szóló oklevél ebben a nemességi perben nem szerepelt a bizonyítékok közt. Az valamikor utána, 1816 és 1821 között készült és 1821-ben került elő, ha mondhatjuk ezt. Mert Döbrentei is csak az átírását látta, amit egy Kresznerics Ferenc nevű helyi plébános készített. Döbrentei ezt elfogadta, nem kérte az eredetit.
Ez volt az a banánhéj, szerintem, amin elcsúszott. Tegyük hozzá, az oklevélkritika sem állt akkor még olyan tudományos szinten, mint most. Nem voltak meg hozzá a megfelelő adattárak sem. Mégis kérdés, hogy vajon miért nem gyanakodott? Több helyen is felmerülhetett volna benne a gyanú. Csak azt tudom erre mondani, hogy Döbrentei szintén Vas megyei származású volt, s azonnal elhitte ezt a történetet. Hatalmas lelkesedéssel írta meg a cikkét."
Érez-e valahol kételyt, gyenge pontot a leleplezés bizonyításában? - kérdezem Szőcs Tibort. "Talán az 1705-ből származó menlevéllel kapcsolatban, melyen Bercsényi Miklós kuruc generális pecsétje látható, s Dugovics György nevére állították ki, azzal a megjegyzéssel, hogy e György a nándorfehérvári hősnek, Titusznak az utóda. Sajnos, mára a levél elkallódott, nem tudjuk megnézni, de Döbrentei még látta, és látta a pecsétet is rajta. Ez esetleg lehetne hiteles, mégis az a gyanúm, hogy ez sem eredeti. A származásra utaló megjegyzés ugyanis idegenül hangzik a szövegben. Az eredeti pecsétet pedig át lehetett tenni egy másik oklevélre."
A gyanút megerősíti Pálosfalvi Tamás is. "Erről a levélről megkérdeztem kiváló kuruc koros kollégámat, Mészáros Kálmánt, aki szerint biztos, hogy nem tekinthető hitelesnek. Nem szokták ugyanis egy menlevélbe beleírni, hogy valakinek az elődje milyen hőstetteket hajtott végre" - mondja.
S vajon miért nem leplezték le korábban a Dugovics-legendát, ha a kétely már régebben felmerült? Pálosfalvi Tamás szerint talán az emocionális töltete miatt. Nem szívesen számol le az ember egy lelkesítő nemzeti legendával.
