- Fenéket!

- Itt volt Pesten? - képedek el. Nevet.

Úgy tudtam eddig, hogy a lágerkórház után - akár tüdőszanatórium, akár elmeosztály volt, ahol másfél éven át feküdt, mert hol így, hol úgy mesélte a történetet - a nagynénje küldött neki befogadónyilatkozatot az Államokból, és kivándorolt. Tanult és dolgozott, még újságíróskodott is. És moziba járt. Futólag említette, de láttam rajta, meghatározó élménye lehetett. A háború előtt aligha láthatott sok filmet.

- Ne titkolózzon, reb Slojme, mondja már! - sürgetem. - Tényleg itt volt Pesten?

- Na, mit gondol? - feszíti a húrt.

- Feladom.

- Pestig nem merészkedtem, de Európában voltam.

- És mi járatban volt?

- Csavarogtam. Vándorzsidó voltam világéletemben. Az apám is hurcolt egyik jesivából a másikba annak idején. Sehol nem volt maradásom. Ez az állandó nyughatatlanság és mehetnék valami alkati dolog.

- Szóval, elárulja, mit csinált Európában?

Néz rám, mint aki azt várja, hogy én válaszoljak a saját kérdésemre, mert neki nehezére esik, aztán egyszer csak kiböki:

- Nem tudom, mi jött rám. Ahogy meghallottam, hogy kitört a forradalom, izgatott lettem. Elég sokat dolgoztam, volt egy kis félretett pénzem. Úgy gondoltam, megengedhetek magamnak egy kiruccanást. Először Párizsba mentem, ott forgolódtam. Ültem a cafékban, olvastam a lapokat, hogy megnyitották a magyar határt, sok az emigráns. Mindenki erről beszélt. Úgyhogy fogtam magam és elmentem Bécsbe.

- Bécsbe?

- Bécsben akkor rengeteg volt a magyar. Külön kávéháza volt a debrecenieknek, az újhelyieknek. Persze odamentem az enyéimhez, de megfordultam én mindenhol, és megismerkedtem sok emberrel. Ott találkoztam Gerber Andorral is. Zseniális talmudista, a Rabbiképző rektora azelőtt. Semmi máshoz nem értett, mint a talmudhoz, de ahhoz nagyon. Annak aztán voltak történetei, hogy furkálták egymást az ifjú titánok. Neveket nem mondok.

Elhallgat, nézi a tévét. Látom rajta, hogy felélénkült. Mint az egykori hadvezér, aki puskaporszagot érez. Csakhogy amit mond, nem magyarázza meg az izgalmát.

- Maga nem tudja azt elképzelni, mi volt ott Bécsben - folytatja. - Pezsgett az élet. Még ha nem is volt pénze az embereknek, még ha leverték is a forradalmat, mégis tudták, hogy valami véget ért, ugyanaz nem jöhet már vissza. És túlélték. Ezt is. Ha nem is volt semmijük, szabad országba értek... Egész éjjeleket beszélgettünk át. És ha berúgtak... ha berúgtunk, sírtak. Sírtak örömükben és sírtak bánatukban, hogy soha többet nem látják viszont az otthoniakat.

Visszafordul a tévétől, matat a háta mögött, a hallasztalon. Bögréjét keresi, a kilógó teafilterrel. A kezébe nyomom, hideg. Mint aki időt akar nyerni, azt kortyolgatja, de látom, még kikívánkozik belőle valami.

- És? - próbálok neki segíteni.

- És, és... Ott ismerkedtem meg a feleségemmel - böki ki. - Én harminc múltam, ő tizenkilenc. Ha látott gyönyörű, hosszú hajú, sudár nőt... Egy pesti lány. Én meg, hiába jártam meg Amerikát, vidéki fiú voltam. Egy vidéki jesivabócher.

- Vallásos lány volt?

- Fenéket! Semmit nem tudott a zsidóságról. Magát különben csak ez érdekli? Az nem is, hogy nézett ki? Különben mindegy. Igaza van. Azon ment gajra a házasságunk. Vagy máson? Nem tudom. Én tanultam vagy tanítottam, ő meg szórakozni akart. De akkor még volt előttünk tíz év. Elvettem feleségül, szereztem neki állampolgárságot, és az anyját is magunkkal vittük. Mellette lettem ember. Szereztem két diplomát. Aztán lett csak vége - sóhajt. - Hanem az az ősz ott Bécsben, azt sose fogom elfelejteni!

Nem néz rám, tekintetét a képernyőre szegezi, mintha azt várná, feltűnik valami az ő '56-jából. A tévében azonban csak trappoló díszzászlóaljat, tisztelgést, éles hangú katonazenekart, dobokat és fúvósokat látni.