Erdélyi kóstoló
Helyi kalauzunk ugyanaz volt, aki az enyém annak idején: Istvánka, aki negyedszázados csavargás után újra itt él - unokaöccsével - családja ősi udvarházában. Amikor először jártam nála, akkor még náluk voltam, nagyanyjánál, apjánál, anyjánál is. Örülök, hogy láttam, kicsit ismertem őket, elmentek persze már, akár az enyéim, most már mi jövünk, mondhatnánk, ha lenne időnk érzelmességre. De nemigen volt, mert szorosra sikeredett a program, sokat kellett öt napba beleszuszakolni.
Sofőrünk, Zoli barátunk kicsi gyermekkorában járt családi kötelékben errefelé, nem emlékszik szinte semmire, Marci pedig egy busznyi oláhozó magyar turista közé lett fölpenderítve pár évvel ezelőtt, azt mondja, álmában se jöjjön többé elő az az út. Neki különösen muszáj lesz ide szoknia; őt Erdélyhez vaskos kötelék szíjazza: dédapja a halk, de kristálytiszta szavú költő, a makulátlan ember, Áprily Lajos volt ugyanis. Marci az ő legendás visegrádi toronyszobájában lakik nyaranta, polcán ott sorakoznak az öreg által lefordított orosz nyelvű Turgenyevek, no meg tucatnyi kiadásban az Anyegin, persze.
Mindenekelőtt átszaladtunk a fél Kárpát-medencén Istvánkáért, akinek kies faluja Segesváron túl, Székelykeresztúr szomszédságában bújik meg; egy kis Királyhágó alatti mititeievéssel bizony majd tízórás kocsikázás után, már sötétben gurultunk be a kitárt fakapun. Ekkor szóltunk Zolinak, hogy lassan befejezheti azt a mondatot, amit még reggel kezdett a Katona József utcában el.
Megjöttünk a Házba. Ez az alapjaiban tizenhetedik századi kúria, melynek újabb részei az 1849-es román dúlás után épültek, és amelybe száz éve új bútor be nem került, mert minden volt, van és lesz, ez a csudás egykori nyári lak afféle mellbevágó erdélyi auftakt; megadja az erdélyezés alaphangját, alapérzését; aki ide belép, az rögtön tudja, hogy van valahol, még pedig olyan helyen, ahová vissza kell majd még térnie sokszor.
Sok-sok száz pesti, magyarországi fordult meg itt már, és egy sem úszta meg rabul esés nélkül. Van olyan pesti színész, nagyszerű amúgy, aki félévente eljön, lebotorkál a boltíves pincerendszer mélyébe, fölhoz a sok száz teli pálinkás butéliából kettőt-hármat, leül a tágas konyha hatalmas asztala mellé, ücsörög három napot, majd elköszön, és megújult Ivanovként megy Pestre vissza.
Minékünk most nem kellett pincébe menni, az asztalon a húsok, sonkák, a túrók, a padlizsánkrém, az olajbogyók és a házi kenyerek mellett ott várt ránk a teli palack is.
Este még ki-ki kapott egy gumicsizmát és kinéztünk a falu egyetlen, ám annál patinásabb nyilvános intézményébe. Ez - kell-e mondani - a mellette lévő bolttal együtt a Polláckéké volt egykor, amikor még voltak Polláckék, de hát ezt a falut visszacsatolták, és azóta itt Polláckék nincsenek.
A fiúk vodkával hígították a szervezetükbe került nem csekély mennyiségű hatvanfokos házi pálinkát, miközben Marci és Zoli a darts nevű ősi székely népi játéknak hódolt.
A házba visszatérve kis konyhai lecsengetés után ki-ki visszavonult az ő szobájába, mert jutott külön mindenkinek, sőt Marci külön házban is hálhatott urasan. Százévesnél fiatalabb ágyban senki nem aludt, de került kétszáz éves műemlék fekvőalkalmatosság is. Ahogy elnéztem, némelyik rajt horkolónak is volt egy kis műemlék jellege, még pedig az elhanyagoltabbak közül való.
De másnap, az egyholdas, aranyló őszi pompába boruló kertbe kibotorkálva, a harminc diófa, az óriás fenyők, a kétszáz éves tulipánfa, a mohos kút, a kemenceház, az annak kéményéből hunyorgó bagoly, a hatalmas pajta és a kert végében zubogó Küküllőt megvizitálva gyorsan magához tért mindenki. Még gyorsan felmértem a tartalékokat, megnyugodva konstatáltam, hogy a kamrában, a folyosón százával csillog a befőtt, a savanyú, a pincében hagyma-, a krumpli- és almahegyek magasodnak, bor az ugyan kevés van, mert azt csak a helyiek szervezete bírja, de pálinka az rakatszám áll odalenn.
Früstök után, immár Istvánkával kiegészülve, négyen indultunk vissza, Nyugatnak.
Mi ültünk hátul Marcival, Zoli vezetett, Istvánka volt mellette a mitfárer, no meg a társalkodónő. Tizenöt-húsz órát gond nélkül beszéltek szünet nélkül végig. Bár eddig nem ismerték egymást, talán nem is találkoztak soha, pillanatokon belül több száz közös ismerőst, barátot, illetőt kerítettek elő. Hihetetlen párbeszédet folytattak, amely nem rekonstruálható, próbáltam valamit jegyzetelni titkon, de nagyon rázott a kocsi, a pár lejegyzett szóból enynyit tudtam később rekonstruálni:
- A Ronaldo, képzeld, kiszámoltam, óránként kétmillió forintot keres. Amikor semmit sem csinál. Amikor alszik!
- Tényleg? Szegény! Hát mit csinál anynyi pénzzel? Azt bankba nem szabad tenni! A Pina Bausch, tudod a táncos, az a cihába varrta. De a múlt héten meghalt ő is. Hétfőn megállapították, hogy rákja van, és szerdára már meg is halt.
- Várjál, beteszem ezt a Miles Davist. Ő egyszer hat évre abbahagyta a zenélést, és napi huszonnégy órán át nézte a televíziót.
- Ez a vodka meg meleg, attól én mindig böfögök.
- Az apja egyébként fogorvos volt.
- Én meg elmentem Topánfalvára az ikonfestőhöz megnézni, milyen az aranya, mert jönnek majd a tükröt megcsinálni. Hé, mit csinálsz, te! Nem osztálykiránduláson vagy, koncertre megyünk!
- Azt hittem, kiakadt a gázpedál, egyszer nekem kiakadt egy Wartburg gázpedálja...
- Jézusom! Taxi!
