Bazsányi Sándor: "Fehéret, feketét, tarkát..."

Eddig tehát pozitív a mérleg. Bár marad némi hiányérzetünk. A szerző alig ejt szót a fikció valóságillúzióját megtörő-felfüggesztő önreflexív-metafikciós iróniáról, ennek tizennyolcadik századi (Sterne, Diderot), majd "jénai" (Jean Paul, Ludwig Tieck, Clemens Brentano, E.T.A. Hoffmann), illetve modern (pl. a brechti Verfremdungseffekt) változatairól. Ugyanígy, legfeljebb érintőlegesen tér ki az irónia kommunikációtechnikai alapproblémájára. Arra tudniillik, hogy egy irodalmi szöveg milyen úton-módon közli velünk, hogy ironikus értelemben veendő (azaz mást jelent, mint amit mond), s biztosak lehetünk-e abban, hogy egyáltalán közölte-e velünk. Szerzői szándék (ha van ilyen) kontra olvasói-értelmezői szabadság (ha van ilyen) jellegzetesen mai elméleti problémagubancához visz ez a szál - érdemes és kell vele foglalkozni.

A második részben búcsút veszünk az iróniától: Bazsányinak ezekben az esszéiben és kritikáiban már csupán alkalmilag kerül szóba. Szerzőnk gyakorlati kritikusként is otthonosabban mozog az elmélet és az áttételesség síkjain: láthatólag a "Bazsányi olvassa a Rilkét olvasó Paul de Mant" - alaphelyzetet kedveli (ez a tanulmány zárta, Meg ne fogd a tehén farkát cím alatt, az első tömböt).

Ez a képlet jelenik meg többször is a második tömbben: "Bazsányi olvassa az Esterházyt olvasó Balassát", "Bazsányi olvassa a Hajnóczyt olvasó Bán Zoltán Andrást", stb. Nincs ebben semmi rossz, a Bánról írott esszéje éppenséggel a kötet egyik legjobb darabja. "Műközelben" viszont gyakran első dolga, hogy a teória tehenének a farka után kapjon kapaszkodóért, amely állat aztán - a Móricz-versike szellemében, egyben a szerző poénját engedelmével ki- és ellene fordítva - úgy megrúgja, hogy a könnye is kicsordul. Így nem csoda, hogy könnyeitől homályos szemével alig látja a megtekintendő regényt vagy verseskötetet. (Kukorelly TündérVölgyéről írott kritikájában segítség helyett két ilyen rúgást kap, az egyi-ket schilleri, a másikat wittgensteini irányból.)

De minden meg van bocsátva: Bazsányi - miután kellőképpen komolyan vette magát - a kötet zárótömbjének végén, néhány igen fontos, bár elegyes volta miatt beilleszthetetlen írás után képes ironikusan újraolvasni, s így felmentetni, sőt megváltani magát. Egy szemináriumi dolgozat zárja a kötetet: bizonyos "T. Lajos" elsőéves bölcsészhallgató írta, Wass Albert A funtineli boszorkány című regényéről. Komikus csetlés-botlása a szöveg és az elmélet, a külső ideológiai kényszerek, megemésztetlen esztétikai tézisek, divatos szakzsargonfoszlányok és hasonlók között valójában a szókratészi önkicsinylő irónia vakmerő példája, önironikus torzító tükör, amelyben az elméletileg erre éppen a Bazsányitól feljogosított olvasó Bazsányinak és könyvének a képét pillantja meg.

Kalligram, 491 oldal, 2990 forint