Az Orczy bárók hajdani parkjában csónakázótó és gondozott park várta a város porától menekülni vágyó, külvárosi népet. Túl a kerítésen zöldségeskertek voltak, és tehenészetek, odakint robogtak a Pestről dél felé, Üllőnek és Vecsésnek hajtó kocsik, sőt kőhajításnyira álltak csak a Külső Ferencváros egymás hegyén-hátán álló kisüzemei, műhelyei is. De odabent legfeljebb az Orczy-birtokot lakó katonai akadémisták gyakorlatozása keltett ribilliót. Nem beszélve persze Braatz kisasszony lélegzetelállító mutatványairól, no meg azokról a spektákulumokról, amelyek Stuwer Antal császári és királyi tűzijátékosnak voltak köszönhetők.

1891-ben aztán a Ludovika Akadémia igazgatója - arra hivatkozva, hogy pár saroknyira, a nagyban épülő Tisztviselőtelep túloldalán - megnyitotta kapuit a Népliget, kitiltotta a kertből a zajos sokaságot. Ekkortól nem is léphetett be más, csak a környék dadái, a gondjaikra bízott kisgyerekekkel.

Amit akár külön nekik címzett kedvességként is érzékelhettek azok az idősödő tanítókisasszonyok, akik két évvel korábban költöztek be az Orczy-kert szélén álló otthonukba. Berlini mintára, hosszas előkészítés után szervezték meg Budapesten még 1885-ben azt az egyesületet, amely a nyugdíjas és egyedülálló tanítónőknek volt hivatott méltó és nélkülözéstől mentes időskort biztosítani. Március 25-én tartották meg az alapító közgyűlést, azt követően, hogy alapítónak és névadónak megnyerték József főherceg alig tizennyolc éves leányát: az ülésen fölvetődött, hogy az egylet amúgy magyarosan Mária Dorottyának neveztessék, de a főhercegnő kívánságára végül maradtak a Mária Dorothea elnevezésnél.

Az egylet célját így fogalmazták meg: "a magyarországi tanító- és nevelőnők (ideértve az ipartanítónőket, gyermekkertésznőket, kisdedóvókat, zongoratanítónőket s nyelvmesternőket is) s különösen az ezek köréből tagjai sorába lépőknek gyámolítása, s mindenekfelett egy vagy több tanítónők otthona felállítása". A cél meglehetősen hamar teljesült, hiszen illusztris névsorral igen gyorsan sikerült felállítani a több száz fős alapítói testületet, s így a szükséges pénz is összegyűlt. Az alapításban tevékeny részt vállalt Zirzen Janka, a magyar nőnevelés úttörője, gróf Csáky Albinné, híresen jótékony főrend, vagy épp Bischitz Dávidné, a Pesti Izraelita Nőegylet és a Fővárosi Gyermekkertegylet létrehozója. A névsorban ott találjuk Eszterházy Pál herceget, csetei Herzog Mór Lipótnét, a felvilágosult eszméiről nevezetes Wohl Jankát, több honvéd gyalogezred tisztikarát és persze számos biztosítótársaságot, bankot is.

Az alapítók tetemes summákkal járultak hozzá a tanítónők otthona felépítéséhez, de különösen kitűnt közülük a névadó Mária Dorothea, aki nővérével, Margit főhercegnővel egy saját készítésű hímzést ajánlott fel a jeles célra: a jótékony tombolán hatezer akkori forinttal gazdagították így az építési alapot. Nem csoda, hogy viszonylag gyorsan, 1889-re megépült - Pucher József tervei szerint - az Orczy út és az Örömvölgy utca sarkán az egyemeletes, saroktornyos épület, amely tizennégy lakószobával, közös ebédlővel és fogadószobával várta a rászorulókat. Így gazdagítva azt az intézményhálózatot, amely egyre több módon szolgálta a tanítók társadalmát. A Budapesti Tanítók Segélyező Egyesülete egyidős volt magával a fővárossal, két évre rá született meg a Magyarországi Tanítók Eötvös Alapja, hogy támogassa a tagok gyermekeit, illetve özvegyeit és árváit s hogy az elaggott tanítóurakat segélyben részesítse. Az utóbbi hozta aztán létre a Szentkirályi utcai Ferencz József Tanítók Házát, amelyben a vidéki tanítók gyermekei nyerhettek pesti, internátusi elhelyezést. (Mindehhez a századfordulón még saját takarék- és hitelszövetkezet is csatlakozott, illetve a Murányi utcai elemi iskola falai között megszervezték a Magyar Tanítók Kaszinóját, hogy "folyamatosan biztosítsa a társas érintkezés lehetőségét a fővárosi tanítók, tanítónők és tanárok számára".)

Amikor a tanítónők otthona megnyitotta a kapuit, minden tizenkettedik katedrán egy kisasszony vagy asszony állt az országban. A századfordulón pedig már minden ötödik tanító volt nő, mi több, kilenc nagyvárosban - köztük Budapesten is - többen is voltak, mint a férfiak. Mondanunk se kell azonban, hogy az életkörülményeik nem is közelítettek másik nembeli társaikéihoz. Az 1900-as népszámlálás legalábbis kimutatta: akár vidéken, akár városban teljesítettek szolgálatot, a pénzbeli jövedelmükön kívül nemigen számíthattak másra. Nem volt saját házuk - be kellett tehát érniük a szolgálati lakással -, nem volt földjük, sőt általában megbízható anyagi hátteret teremtő házastársuk sem. Negyedük ha férjezett volt a kérdőív kitöltésekor.

Mindennek fényében aligha meglepő, hogy az Orczy úti épületet alig egy évtizedes működés után bővíteni kellett. Ekkortól 35 lakószoba és egy nagy, közös hálóterem is a lakók rendelkezésére állt. A következő átépítést pedig éppen akkor határozták el, amikor alapításának negyedszázados jubileumát ünnepelte az egyesület. Özvegy Barna Ferencné tett visszautasíthatatlan ajánlatot az egyletnek: a nyugalmazott zenetanárnő saját költségén kívánt egy újabb szintet fölhúzatni az épület balszárnyán, hogy az így nyert háromszobás lakást holtáig használja, miközben 80 korona havi ellátást továbbra is fizet a közösségnek. Ami igazán gáláns ajánlat volt, hiszen 1910-ben a 39 állandó bentlakó - már ha nem kapott valamilyen különleges segítséget - a rendes nagyságú szobákban évi 960, a nagyobb szobákban 1200 koronát fizetett, miközben az átutazók (abban az évben 165-en) napi 4, kétszemélyes szobában 3, a közös teremben pedig 2,40 koronáért vehették igénybe az otthon szolgáltatásait.

Igaz, az egyesület ezernél is több tagja közül sokan ezeket a felettébb kedvezményes összegeket sem engedhették meg maguknak, így aztán hálatelt szívvel gondoltak azokra az alapítványtevőkre, akik az otthon működését biztosító huszonöt alapban gyűlő pénzt összeadták. Thielen Mária már a harmadik alapítványát hozta létre akkoriban: ezúttal egy olyan tanítónő javára, aki ingyenes ellátást csak a közös hálóteremben kaphatott. (Az első kedvezményezett özvegy Erdélyi Károlyné volt.) Volt aztán állami és fővárosi alapítvány, hercegprímási és egyesületi segélyalap és olyan összeg is, amelyet a Krayer E. és társa festék-, lakk- és kenczegyár tett le.

Üdülőalap viselte az elhunyt szervező, György Aladár nevét, volt külön a könyvtárra és a nevelőnők ösztöndíjára fordítható összeg. Huszonhat fürdőhelyen juthattak a tagok különféle kedvezményekhez (leggyakrabban olcsóbb szobához és a zenedíj elengedéséhez), és olyan "szíves adományok" is érkeztek az otthonba, mint Herich Károlyné harminc üveg bora, a pesti Viktória gőzmalom és a Haggenmacher-malom ötven-ötven kiló lisztje, a Magyar Cukoripari Rt. huszonöt kiló kockacukra, a Dréher sörgyár száz üveg söre, Hedrich és Strausz fél mázsa rizse és Szőgyi Etelka liliom- és gyöngyvirághagymái. Örömmel fogadták a pénzadományokat is, habár ritka volt az olyan nagy összegű segítség, mint amit az Urániában rendezett, jubileumi est bevétele hozott: Pekár Gyula Tánc című művének műkedvelő előadása 1812 korona 62 fillér tiszta jövedelmet jelentett. Az egyesület tagjainak pedig kedvezményesen keresett munkát az elhelyező iroda. 1910-ben például 116 nevelőnőnek, társalkodónőnek, óvónőnek és bonne-nak találtak állást.

A szakirodalom úgy tudja, 1945-ig állt fenn a Mária Dorothea egylet az addigra már igazán városiassá vált, lekövezett és gyárakkal, lakótelepekkel övezett Orczy úton. A rendőrségi címtárak azonban egészen 1948-ig számon tartják a létezését. Abban az évben aztán, mint a legtöbb más egyesületet, ezt is feloszlatták. A tornyos épületet a frissen megszervezett szlovák nyelvű iskola foglalhatta el. Úgy számolom, nagyjából akkortájt történhetett mindez, amikor - 1948. november 26-án - az Országgyűlés meghozta az az évi XLIII. törvényt: a nők egyenjogúsításáról.