"Az Egyesült Államok a szabaddá váló Magyarországot és Lengyelországot nem tekinti potenciális szövetségesének" - jelentette ki John Foster Dulles amerikai külügyminiszter 1956. október 27-én. Ugyanebben a szellemben nyilatkozott Dwight Eisenhower elnök is. A diplomáciai csomagolást az utókor kibontotta. Akad, aki szerint a lényeg csak annyi volt: a szovjeteknek nem szükséges megszállniuk Magyarországot. John Lukacs amerikai-magyar történész durvábban fogalmaz: az amerikai vezetők "minden fellengzős, öntetszelgő, szovjetellenes kijelentéseik dacára valójában megkönnyebbültek, amikor az oroszok újra bevonultak Magyarországra, és elfojtották a felkelést, mert ez jó propagandaanyag volt, és - még lényegesebben - így Európa felosztása változatlan maradt. Az oroszok, főleg Hruscsov, szintén megkönnyebbültek, mert napnál világosabban kiderült számukra, hogy az Egyesült Államok nem akarja megváltoztatni Európa felosztását".

Mindenesetre: ha a kommunista berendezkedés elleni nyílt forradalom lett volna 1956-ban Magyarországon, Moszkva akkor is eltiporhatta, volna, szabad kezet kapott. Ha viszont "csak" a szocializmus demokratizálásának kísérlete volt, akkor is már október 23-án este kudarcba fulladt. Abban a pillanatban, amikor Nagy Imre a Kossuth téren elmondott beszéde után az Akadémia utcai pártközpontba ment, és nem állt az elvtársazást már elutasító, de még a nevét skandáló tömeg élére.

Már a Parlamentnél sem akart beszélni. Hiába kapacitálja az elvbaráti kör, a párt belső ellenzéke - Haraszti Sándor, Vásárhelyi Miklós, Újhelyi Szilárd, Gimes Miklós -, nem megy el a diáktüntetésre, mert "az nem volna helyes". Amikor pedig este hat-hét órakor a rádióból Benke Valéria elnök hívja, hogy a gyülekező tüntetők őt akarják hallani, azt mondja, kérdezze meg a Politikai Bizottságot, s utána javasolja csak: olvassák be a követeléseket, ha az lecsendesíti a népet. És hiába a hírek este hét és nyolc között, hogy a Parlament előtt gyülekező tömeg a beszédére vár, ő a Politikai Bizottság telefonját várja, amely nyolc előtt meg is érkezik: a párt kéri, hogy menjen, beszéljen. Megy. Érzi, mit kellene mondania, de csak azt tudja mondani, amit pillanatnyi helyzete a pártban megenged. Csak annyit: "Vannak, akik a mozgalom élére állnak", ahelyett, hogy ő állna oda. Fél és szorong az "ismeretlen erőktől, a néptől". Fáradt és fásult. Tudja, mit kellene tennie, de a pártszerűség béklyóba köti.

Litván György írja: a Nagy Imre és csoportja közötti "ütközési pontok", egyik legsúlyosabb oka az volt, hogy Nagy "...minden keménysége és határozottsága mellett rendkívül pártszerű és kommunista... akart és tudott maradni, aki hallatlanul ügyelt arra, hogy ne történjék semmiféle frakciózás. A csoport pedig - és éppen ebben állt tevékenységének egyedülálló és eredeti volta - szakított a pártszerűség sztálinista és rákosista normáival..." 1956. október 23-án délelőtt a csoport teljes létszámban összegyűlt Losonczy Géza lakásán, hogy a diáktüntetés és a politikai válság nyomása alatt eldöntse a teendőket. "A csoport kérte Nagy Imrét, hogy ne bocsátkozzon egyszemélyes és egyoldalú tárgyalásokba a pártvezetéssel... Nagy Imre épp a legrosszabb megoldást választotta aznap este, amikor előzetes feltételek nélkül bement a pártközpontba... Holott megtehette volna, hogy kívül marad, vagy hogy csak jelentős politikai feltételekkel és komoly személyi változások megvalósítása után vállalja el a vezetést és a helyzet megmentését."

Megtehette volna, de nem tette. Pedig - Rainer M. János Nagy Imre-monográfiájából tudjuk -, október 23-a optimális helyzet volt, hogy a felkelés élére álljon: a pártellenzék elismert vezetője volt, potenciális vezetője az országnak a szovjetek, és a tüntető tömeg szemében. Ráadásul este negyed 10-kor egy pánikban lévő Politikai Bizottsággal találkozott. Az is igaz, hogy Nagy "egy több órája tartó döntéshozatali folyamat végpontjának vált szemlélődő tanújává". A párt élén Rákosi Mátyást váltó Gerő Ernő telefonon éppen megállapodik az SZKP vezetőivel: a szovjet csapatok segítséget nyújtanak Budapesten a rend helyreállításában. Nagy 23-ról 24-re virradó éjszaka fásultan, egy fotelben bóbiskol, a folyosón téblábol, amikor hajnalban közlik vele: ő a miniszterelnök.

Ő lett a kormányfő, de gúzsba kötötték. Politikai foglya lett a Gerő-féle sztálinista szárnynak, a szovjet pártvezetésnek, amelynek ideig-óráig érdeke volt, hogy a felszínen tartsa, hogy a tömeg előtt villámhárítóként maga előtt tolja. A következő napokban hiába keresi a tárgyalási pozíciókat - nem hozzá igazodnak, ő igazodik -, elakad Jurij Andropov nagykövetnél, a Budapestre küldött polipkar Mihail Szuszlovnál és Anasztaz Mikojannál. Napról napra kevésbé bíznak benne, "kettős játékot űz" - mondja Nyikita Hruscsov főtitkár, aki mindinkább Kádár Jánosra figyel. Foglya pártfunkcionárius önmagának is. Zúzódik a reformszárny és a sztálinista-rákosista vezetés között, próbál többséget szerezni (Kádár, Münnich Ferenc), de az ő ingadozásuk és a Gerő-Hegedüs-páros aknamunkája mindent meghiúsít. Pártszerűen akarna reformot csinálni, de a valóságos, utcai mozgalom, amelyről alig van hiteles információja, mindegyre megelőzi.

Öt nap telik el, mire 28-án forradalomnak ismeri el a történteket, s egy hét, amikor 30-án önmagát és a kormányzást teljes egyértelműséggel visszaállítja a 23-i népmozgalom legitimációs alapjára azzal, hogy csatlakozik a forradalomhoz, feladja az állampárti pozíciót, felszámolja a kommunista pártvezetés és a kormány hatalmi dualizmusát, elismeri a többpártrendszert. "Ugrásával" kritikát vált ki még legbelső híveiből is. Ekkor már csak fél nappal, vagy órákkal marad le a közhangulat mögött, kimondja, hogy kisöpörték a Rákosi-Gerő-klikket, amely "felelni fog", hogy tárgyalásokat kezd a szovjet csapatok kivonásáról, és a Varsói Szerződésből az országra háramló kötelezettségek felmondásáról. Felsejlik a konszolidáció lehetősége, bár a 30-i Köztársaság téri lincselés is azt mutatja, hogy a szétszórt vezetésű, korántsem egységes felkelők maguk sem képesek ellenőrizni az eseményeket. November 1-jén Bécsben, a koalíciót feltételekkel vállaló szocdemek vezetője, Kéthly Anna azt nyilatkozza: "Senki sem tudja, még Nagy és Tildy sem, hogyan kell ebben a helyzetben rendet teremteni, és egyáltalán azt sem, hogy kié a hatalom".

November 1-jén az újabb szovjet csapatok érkezésének hírére "előre menekül", mert már koalíciója mögött tudja a felkelő csoportok többségét, reális lehetőség nyílik a konszolidációra. Egyoldalúan felmondja a Varsói Szerződést, bejelenti a semlegességet, kijátssza legerősebbnek gondolt aduját, az ENSZ-hez fordul. A frissen megalakult MSZMP vezetője, Kádár és minisztere Münnich ekkorra eltűnik Budapestről (kényszerből vagy sem, már Moszkva felé tart), ekkor éri az amerikai elnök "hűvös" beszéde, a szocialista országok elítélő nyilatkozata. Végleg öszszeomlik korábbi víziója, hogy a szocialista "reformországok", Lengyelország, Jugoszlávia, támogatására felzárkózik mellé a Szovjetunió, hogy olyannak mutassa magát, amilyennek a XX. kongresszus óta Nagy Imre látni szerette volna. Egy, a sztálinizmussal szakító országnak.

Nincs visszalépés: utolsó megszólalásakor, 4-én hajnali öt óra húsz perckor a rádióban szakít mindennel: "Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével". Kimondja azt, amit kommunista politikus soha nem mondhatott volna ki: a Szovjetunió lerohan egy szuverén, "testvéri" országot. Viszont: a kormány nem volt a helyén, csapatai nem álltak harcban. Ő maga pedig a beszéd elhangzása után a parlamentben szó nélkül sorsukra hagyva nem kommunista minisztereit, bemegy a jugoszláv nagykövetségre. Besétál Tito csapdájába.

Később, rabként, a romániai Snagovban úgy gondolja: minden baj oka a magyar és a szovjet sztálinista pártvezetés volt, amely a népmozgalmat fegyverrel és statáriummal akarta kezelni, ahelyett hogy az élére állt volna. Ám az események kezdetén Nagy Imre is ezzel az első, "végzetes" koncepcióval azonosult, drámai események, viták sora kellett hozzá, hogy átváltson a második koncepcióra. Losonczy Géza már október 27-én úgy látta: "Ha nem azt az utat választjuk, amit mi az első perctől kezdve mondunk szüntelenül, hogy egy szilárdan és egységesen antisztalinista kormányt és vezetést hozunk létre, s ennek a vezetésnek az irányításával a széles nemzeti egységre támaszkodva zúzzuk szét az ellenforradalmat, hanem a szovjet seregekkel az egészet minden megkülönböztetés nélkül, akkor itt hosszú évekig szó sem lehet párton belüli demokráciáról, sem szocialista demokráciáról".

Október 23-án Nagy Imre nem élt a lehetőséggel, hogy a felkelés élére álljon, amelynek csak sporadikus irányítása volt: szószólói voltak, egyetlen személyben kiérlelt, integráló vezetője nem bukkant fel. Rainer M. János szerint: bármennyire is fontos és különlegesen egyedi szerepe volt, nem "mondható, hogy Nagy Imre lett volna az 1956 őszi történések főszereplője abban a hagyományos értelemben, hogy intenciói és cselekedetei alakították, vagy legalább meghatározóan formálták volna az eseményeket". 1956 legfontosabb szereplője "a (magyar) ifjúság", a "pestiek", vagy még egyszerűbben a "nép" volt - a tüntetők, az önszerveződő köz- és helyi hatalmi szervekben szerepet vállalók, a fegyveres csoportok tagjai, a forradalomban született lapok szerkesztőségei.

Kommunisták vezessék a kommunisták elleni forradalmat? Lehetséges, hogy egy forradalmat azok vezessenek, akik ellen vívják? Szükség volna tisztázni, mi a forradalom. Csak a marxi értelmezésre bukkanunk, s abban a fogalomkörben ez nem klasszikus forradalom. Ami a magyar ,56-ot illeti, az események egyik pólusa itt az utca volt, a másik (ugyancsak puhább és keményebb csoportra osztott) pólusa a moszkvai és budapesti szovjet katonai-politikai erő, a harmadik pedig a szintén megosztott magyar párt- és kormányvezetés, amely 23-a után futott az események után.

Ez a "szerkezet" általában is jellemző a szocialista országokban fellépő 1953 és 1980 közötti tiltakozó mozgalmakra. Az utcai "tömeget" mindenhol elsősorban munkások és (Budapesten) diákok alkotják, amely paradoxont az "ő nevükben és értük" uralkodó pártelit sohasem tudott felfogni és feldolgozni. A megmozdulások elsődlegesen sohasem "a kommunizmus eszméje" - pontosabban, amiről el akarták hitetni, hogy az - ellen léptek fel, hanem a hatalom diktatórikus módszerei ellen. Klasszikus forradalmakról nem beszélhetünk, hanem csak arról: az "utca" hangjára egy-egy ország kommunista vezetésének éppen anti-sztálinista "reformszárnya" vagy ortodox sztálinista szárnya "válaszol"-e. Puhább vagy kemény eszközökkel.

Az 1953. júniusi berlini munkástiltakozást még - szovjet tankokkal - könnyen vérbe fojtották. Innen tekintve az 1956-os lengyelországi, poznani mozgolódásokat fentről, a vezetés cseréjével oldották meg, Edward Ochab helyére a puhább Wladyslaw Gomulka ült. 1968-ban a csehszlovák reformmozgalom élén a legálisan megválasztott, az ország döntő többségét maga mögött tudó első titkár, Alexander Dubcek állt - rajta szovjet és baráti puccsal a honi konzervatív szárny lett úrrá. Az 1970-es lengyel megmozdulásokat is felülről, párton belül oldották meg. A hajdani reformer Gomulkát az "új-reformer bányász" Edward Gierek váltotta. Az őt 1980-ban megbuktató nem spontán, hanem végre először valóságosan megszervezett - s ebben egyedi - mozgalmat, a Szolidaritást, belülről kiérlelt vezetőjével, Lech Walesával már csak időlegesen lehetett félreállítani. Szovjet fegyveres beavatkozás nélkül, belső katonai erőszakkal, rendkívüli állapottal. Paradox megoldás volt a "munkáshatalmat" fegyverekkel óvni a munkásoktól, de a brezsnyevi pangás időszakának végén arra már nem volt mód, hogy virtigli sztálinista kerüljön az ország élére. Wojciech Jaruzelski tábornok a rendszer elkötelezett híve volt, de sztálinistának nem mondható. A végkifejlet minden esetben a moszkvai hatalmi egyensúly billegésétől is függött, és attól is, e billegést milyen erővel mozgatta vagy csitította az adott világpolitikai helyzet. S - persze - maga a lakosság is megosztott volt: mindig akadt elég ortodox hívő, aki a konzervatív pártvonal mellé állt.

A "munkáshatalom" elleni munkásmegmozdulásokat a Nyugat is félreértette. Jellemző, milyen viták kísérték még 1986-ban is az 1953-as berlini tüntetéseket, amikor Fritz Stern német származású amerikai történész ünnepi beszédet mondott a Bundestagban. Azt fejtegette: a felkelés célja (jelszava: "Munkások vagyunk, és nem rabszolgák!) nem a német egyesítés, hanem a nagyobb szabadság kivívása volt. Élesen támadták, amire Theo Sommer, a Die Zeitben így vette védelmébe: "a berlini munkások nem Adenauer jövetelét követelték, hanem Ulbricht távozását". Nem a rendszer megdöntését, hanem annak demokratizálását. 1956-ban Magyarországgal kapcsolatban is látható: az amerikai külügyminisztérium óvatosan Nagy Imrét "tolta" előtérbe, szemben a Szabad Európa Rádió napról napra erősebb hangú Nagy Imre-ellenes vonalával (és az ennek megfelelő röplapokkal). Általában is elmondható: nagy az értetlenség e felkelésekkel kapcsolatban. John Lukacs szerint a szovjet modell sohasem gyakorolt tényleges vonzerőt a kelet-európai népekre, így nem tudott gyökeret verni ebben a történelmi-kulturális közegben. Nem is a "szovjet modell" vert gyökeret, hanem a marxizmus még oly vulgarizált változata, egy igazságos társadalom hite. S miközben e történészek is elismerik, Sztálinnak semmi köze nem volt Marxhoz, aközben Marxot is elutasítják, megfeledkezve még arról is, hogy a marxi kapitalizmuskritika maga is a legfejlettebb világ történelmi terméke volt.

1956 őszén a XX. kongresszus antisztálinista beszédét februárban (titkos ülésen) elmondó Hruscsov helyzete meglehetősen labilis volt. Érdekes, hogy a moszkvai belháborút még Losonczy Géza sem tudta reálisan érzékelni. Snagovban így érvelt: a szocialista tábornak és a Szovjetuniónak érdekében áll..., hogy ezt a csoportot ne kompromittálja. Legalább létezzen egy második tartalék is, "hogy azt, amit egész biztos a Kádár-kormány nem tud ť
ť véghezvinni, ebben az esetben a Szovjetuniónak legyen kivel helyettesíteni..." Losonczy tévedett is, meg nem is: a szovjetek gondoskodtak ugyan helyettesítő csoportról, csakhogy az nem a snagovi volt, hanem a zsarolás eszközcsapata. Már október 28-án este Moszkvába szállították Gerő Ernő volt első titkárt, Hegedüs Andrást, Rákosi volt kormányfőjét és Piros László volt belügyminisztert, miközben ott konspirált Rákosi is, kész tervekkel a visszatérésre. A "szomszéd" szobában a szovjetek pedig Kádárral tárgyaltak. Erős adu volt a kezükben: vagy vállalja a hatalmat, vagy visszatér az ortodox Rákosi-Gerő csapat. Kádár, amikor végül igent mondott, talán életében először nem volt pártszerű: megtagadta a legális magyar kormányt és önmagát is, mint a frissen megalakult MSZMP legális vezetőjét. Alkut kötött, amelynek ára egyrészt Nagy Imre, másrészt Rákosi-Gerő volt.

Zdenek Mlynár, a Prágai Tavasz egyik vezetője emlékezik:

"Mondja, Önök valóban nem tudják, kivel van dolguk?" - kérdezte három nappal a Prágai Tavaszt eltipró "testvéri segítségnyújtás előtt", 1968. augusztus 17-én Komáromban Kádár János Alexander Dubcektől, a csehszlovák párt vezetőjétől, miközben a peronon búcsúzkodtak. Ő, akkor már tisztában lehetett ezzel, s jogosan láthatott párhuzamot "az emberarcú szocializmus" kísérlete, valamint a magyar 1956 között. Felismerhette a politikai rokonságot Nagy Imre és Dubcek között, azt, hogy a negyvenes-ötvenes évek politikai pereinek áldozatai potenciális elődjei voltak Nagynak és Dubceknek.

Ha érzékelte ezt a hasonlóságot, egyetérthetett volna Mlynár később kelt soraival is, aki Dubcekről azt írta: "Elsősorban a hatalmi struktúra, az apparátus és Moszkva álláspontját figyelembe vevő számítások vezették. Képtelen volt végiggondolni annak a radikális demokratikus kritikának a valódi erejét és politikai következményeit, amelyet 1968 februárjában és márciusában szabadjára engedett."

Csakhogy ez feloldhatatlan csapdája volt valamennyi reformpártinak: ha következetesen végiggondolják a rendszer kritikáját, szakítaniuk kell saját meggyőződésükkel, s azzal a politikai berendezkedéssel, amelynek létrehozásához maguk is hozzájárultak.

Az 1957 tavaszi sikertelen kísérlet után 1964-ben a szovjet nómenklatúra végül a neki túlságosan Sztálin-ellenes Hruscsovot magát is puccsal félretette - bár a módszerek enyhültek, ki nem végezték. Jött Leonyid Brezsnyev, a "kegyelemből és szükségből uralkodó cár" mint olyan, akinek szürke jelentéktelenségében kiegyezhettek a pártbeli csoportosulások. A közeg egyensúlya nem sokat változott, iránya nem a puha sztálitlanítás volt, hanem a sztálinizmus puha restaurációja. Mlynár idézi fel: Brezsnyev 1968 novemberében négyszemközt azt mondta Bohumil Simonnak, aki a CSKP delegációját vezette az októberi forradalom ünnepségein: "Maguk azt hitték, hogy ha a maguk kezében van a hatalom, akkor azt tehetnek, amit akarnak. De ez alapvető hiba! Én sem tehetem azt, amit tenni szeretnék... Mert ha én akkor (1968 augusztusában - a szerk.) a Politikai Bizottságban nem szavaztam volna meg a katonai beavatkozást, mi történt volna? Maga bizonyosan nem ülne most itt. De lehet, hogy én sem!" És ezek ugyanannak a Brezsnyevnek a szavai, akit fejvesztés terhe mellett maga Hruscsov bízott meg azzal, hogy 1956. november elsején Kádár és Münnich Ferenc a harcban álló Budapestről épségben megérkezzen Moszkvába, hogy az ellenkormány megalakulhasson.

Hogy Kádár átmenetté lett Nagy Imre és Rákosi vonala között - politikai markánsságának és gyengeségének egyaránt köszönhető. Tagadta Rákosit, megrémült Nagy Imrétől, számolt a szovjet realitással. Ám hiába gyilkolták meg - a testvéri kommunista vezetők egyetértésével, Gomulka "tartózkodásával" - 1958-ban Nagy Imrét és társait, Kádár kötéltánca a kemény vonalasok és a reformszárny között a békeidőben sem ért véget. 1962-re sikerült ugyan a kemény szárny bázisának javát kiszorítania a hatalom környékéről, de utódjaikkal, a "munkásszárnnyal" hatalma végéig, 1988-ig folytatta csetepatéit, mint ahogy szovjet nyomásra nyesegetnie kellett a reformszárnyat is. E belső háború végigkísérte a "létező szocializmust".

Bizonyos távlatból nézve szinte teljesen mindegy, forradalom volt-e 1956-ban vagy ellenforradalom, népfelkelés, vagy szabadságharc. A Nagy Imrét és 1956-ot zárványként magában hordozó Kádár Jánosból egyszer kibukott a féligazság. Ami 1956-ban történt annak "tudományosan ellenforradalom a megnevezése. De van más fogalom is, amit mindnyájan elfogadhatunk: az egy nemzeti tragédia volt" - idézi fel Kádár-könyvében Berecz János az 1972 májusában, a Kádár hatvanadik születésnapján tartott ünnepségen elhangzottakat.

Tragédia volt valóban. Tragikus felismerése annak, hogy a sztálinista berendezkedés belülről nem reformálható.