Kezdhető lenne persze a jelenből is a múlt, vagy épp beleszőhető a múltba a jelen, s akkor könnyen csupa émelygés, búbánat íródna itt. Ám annál sokkal boldogabb volt húsz éve, én is, de minden is, hogy lennénk ünneprontók, 1988. október-1989. október boldogságéra, és nem csak én lettem hirtelen felnőtt, és felnőttnek lenni jó, szóval nem maszatoljuk a jelennel az örömöt. Csodálattal tapasztalom, hogy mind többen, akik felnőttként nélkülözték évtizedekig a többpártrendszert, a szabad sajtót, a gyülekezési jogot, a világútlevelet, a szabad piacot, egyre fittyedtebb szájszéllel, borús tekintettel reagálnak már a szóra is, hogy "rendszerváltás".

Lehet-e magyarázat Weöres két sora: "Mert hiszen az ember átlát a falon, / de nem lát keresztül a fal hiányán"? Akkor is: a rendszerváltás igazi ünnep, hiszen vesződségeink, sérüléseink, retteneteink mind-mind a szabadság keretei között zajlanak.

Mindenki felidézhetné magában azt az évet. Persze ami akkor kezdődött, arról ma szinte mindannyian másért érezzük, hogy nem ilyen lovat akartam, de ez nem moshatja el a szabadság örömét, nem írhatja felül a jó érzést az alapvető szabadságjogok, az élhetőség indulásának korszakával kapcsolatban, s azért is kívánatos lenne mind több személyes emlékezés, mert a mai melankóliához vezető út megértésében is sokat segítene.

1988. október 23-án Sulyok Miklóshoz furakodva szorongtam végig a Bem téri megemlékező tüntetést, de szemben a júniusi Vörösmarty téri durva attakkal, itt már nem történt semmi, bár a rendőrök tömege nekem, gyáva gyereknek, félelmetesnek tűnt. 1989. október 23-án rávettem osztálytársaimat, hogy menjünk el a Kossuth térre megnézni a műsort, második gimnazista osztálytársaim vidáman trappoltak velem a tanári elé, az igazgató zavarában azzal engedett el minket, hogy rendben, de a többi osztálynak ne szóljunk.

"Majd emlékezni jó lesz." Mert például húsz éve éltek még a szüleim. (Ámbár, így egybe írva, nem.) Élt tehát még a mamám is és a papám is. Nem mintha akkoriban lett volna időm rájuk.

Pedig a Papám sosem engedett olyan közel magához, mint '88-'89-ben, amikor szerelmet, életet váltott. Új M. a régi M. helyett, mesélte el a Csalogány utcai bisztróban, én látatlanban beleszerettem az új nőbe, amikor a Papám azt mondta, hogy egyelőre ezt csak én tudom (ilyen "csak énből" akkor már biztos voltunk jó néhányan, de ez akkor is nagyon kedves, apai volt).

Nekem akkor kezdődött a felnőtt élet. Nagyon korán / pont jókor - emlékkedv kérdése.

(Előtte kicsi, finom, szocializmus felnőttség. Mozgó Világ, ÉS, rémes versekkel érkeztem, de a tündéri Kardos G.-vel sok idő, rózsaszín fizetési utalványok, amelyek ellenértékét rácson át adta ki a kövér, fekete kontyos néni a New York kávéház épületében. Az ötszázhuszonöt és kétezer-négyszáz forintok gyors elköltése - ezekhez társult még jövedelemként a szerkesztőségben eladott, de otthon el nem számolt szamizdatok ára - a Heltai-, Tersánszky-, Karinthy-képek alatt a kávéházban pocsék minőségű, de szép hangzású előételekre, toll, papír társaságában, iskola helyett, na-ugye-hogy érzés.)

A Jurta Színházban '88 decemberében a huszonötödik Beszélő megjelenése alkalmából tartott esten felolvasásomban azt kérdeztem, hogy "minden egyre forradalmibb, de hol egy forradalom?" (Semmiről nem volt fogalmam, magamról sem, már akkor sem, a forradalom nem frissen facsart narancslé és vasalt ing, nem az én Bakonyom a műfaj.)

Az est után ismerkedtem meg Vig Mónikával, aki rá egy évvel elhívott a Magyar Narancshoz. Első munkahelyem - felelős kiadó Kövér László - felülmúlhatatlanul jó volt. Én írtam, amit írtam, fátylat reá, de közben a Molnár utcában hol felelős kiadónk választmányi ülésébe csöppentünk bele, hol születő szerelmekbe. Az biztos, hogy ha öt percig hallgattam bárkiket is, hetvenkét dolgot tanultam és minimum négy magán- vagy publikus összeesküvés, vagy éppen összeesküvés-leleplezés tanúja voltam.

Ennél többet kamasz nem kaphat, úgy éreztem magam, mint a legkitűnőbb új világ részese, mit részese, motorja.

Onnan, a Molnár utcából indultunk el Baráth Gergő barátommal és egy önkéntes Rádió-taxissal a forradalom napján Erdélybe, ahol aztán útközben tíz kilométerenként megállítottak minket többnyire az örömüktől melegedő forradalmárok, egyszer viszont egyenruhások, akik a géppisztolyukkal a nyakunk körül matatva igazoltattak. Meghosszabbította-e vagy jótékonyan megrövidítette vegzálásunkat a rám törő hisztérikus röhögőgörcs, az már nem fog kiderülni. Ami talán segített abban, hogy végül továbbengedtek: Heckenast doktor úr sok pecsétje, gyönyörű aláírása, francia és magyar nyelvű papirosa volt. Történt ugyanis, hogy bár később a Fidesz/Narancs-lakásba megállíthatatlanul özönlöttek a polgárok önkéntes segélycsomagjai, mi olyan korán határoztuk el indulásunkat, hogy nem nagyon volt még mivel. A kíváncsiságunknak alibit biztosító szállítmányra úgy tettünk szert, hogy felhívtam Heckenast Ottót, a Kútvölgyi úti kórház vezetőjét, aki nekem gyerekkoromban annyi eret égetett el az orromban, és a viviszekció közben oly kedves volt mindig, hogy bíztam benne: segíteni fog. Így is történt, Gergővel és az idős orvossal hihetetlen mennyiségű gyógyszert, kötszert pakoltunk össze, majd Heckenast doktor egy cirkalmas papírt írt arról, hogy ez humanitárius segély, amit a Központi Állami Kórház küld Romániának.

Nemrég Sándor doktortól jövet összefutottam a történelmi idők egyik olyan történelmi figurájával, aki mindvégig szerethető volt nekem (kettő ilyen volt, a kettő itt nagy szám, gazdagság), aki azt mondta, hogyha elolvasnánk a '90-91-es országgyűlési jegyzőkönyveket, feltűnő lenne, hogy senki, de senki nem beszélt az az idő tájt munkáját elvesztő kétmillió emberről. Nem vették észre. Sokan sokfélét nem vettünk észre akkoriban: 1989. október 23-án lett öngyilkos Imre Katalin, a Tűztánc-os irodalmár, akinek halála, láthattam volna, Vilikirályként vonzza majd a Mamámat a halálba.

A hatodik koporsóban a mi elkövetkező húsz évünk is ott fekszik - mondta O. V. Nagy Imre újratemetésen. Keljünk fel és járjunk, mondtuk mi, halottak, magunknak, és azóta is járunk-kelünk ilyen-olyan röppályákat befutva, a valahai koporsótársak rémületére, örömére, hogy sírásóink érzéseiről szó se essék.

Hanem azon a temetésen volt egy gondolat, ami talán csak abban az évben tűnt, úgy ahogy tarthatónak, hogy aztán szükségszerűen túllépje a - műfajából adódóan kegyetlen - verseny. A kitűnő Vásárhelyi Miklós gondolatát, miszerint: "Csak a különbözőképpen gondolkodók és cselekvők kölcsönös türelme és engedékenysége, az előlegezett bizalom szellemében ragadhatjuk meg a kivételes, biztató lehetőséget, csak így valósíthatjuk meg a történelmi feladatot, csak így biztosíthatjuk a békés átmenetet egy európai, korszerű, szabad és demokratikus társadalomba".

'89 őszén: már kapható legálisan a Beszélő és van Narancs is, beindul a tőzsde Pesten, összejövök az első szerelmemmel és elkezdik bontani a berlini falat. És még élt:..., a mind több halott magánregisztereinkben megszokhatatlan. (Persze én az élőkhöz is hűtlen vagyok: Boldizsár, Virág, Lukács, Jáni, Eszter. Így hívják azokat a kortársaimat, akikkel akkoriban minden időmet töltöttem. Egyiküket sem láttam már sok éve, a szüleiket sem, akiknek sok finom reggelit, vacsorát köszönhetek.)

1989 nagyon elmúlt.