Az egyik fiú, akinek kedvence a történelem, úgy látja, Petőfi "nem volt előrelátó, az indulatai vitték előre, és túlértékelte önmagát". Egy érettségire készülő lány szerint: "Számunkra kissé már régiesnek és egyszerűnek tűnik nyelvezete, a nagyképűségét nem szeretem". Nem teljesen újak ezek a vélemények. A kassai, nagypolgári világból jött, közepes tehetségű Márai Sándor, aki napra pontosan öt évvel volt idősebb József Attilánál, de a "prolival" semmi pénzért össze nem tegeződött volna, az 1945-ös naplójában így vélekedett: Petőfi "hiú, gyönge, beteg lelkű és veszedelmesen önző" volt, majd hozzátette: ráadásul krakéler is. A remek ízlésű és általában pontosan ítélő Szerb Antal Petőfit degradálón "életrajzi költőnek" minősítette, és a János vitézt találta az életmű csúcsának. Eötvös száz évvel korábban még "nemzeti költőnek" látta.

Ezek után nincs semmi rendkívüli abban, hogy csak tavaly, Petőfi halála után 160 évvel, minden tekintetben megkésve, jelent meg róla az első (félek, hogy egyben az utolsó!) monográfia: Kerényi Ferenc Petőfi Sándor élete és költészete - Kritikai életrajz címmel. Az Osiris monográfiák sorozatban elegánsan konzervatív tördeléssel, kitűnően olvasható betűkkel, az örök időnek készült kötéssel és papíron (a gyulai Dürer Nyomda munkája) látott napvilágot a könyv. Az 540 oldalas, matt műnyomó papíron, huszonnégy oldalas melléklettel kiegészített kiadvány visszhangtalan maradt. A tavaly október 30-án, 65 évesen elhunyt szerző talán csalódott műve fogadtatásában, pedig az még a témában jártasaknak is lélegzetelállítóan izgalmas olvasmány.

A magam részéről a "lejárt szavatosságú", tót apától és tót anyától származó Petrovics-Petőfi Sándort nemcsak a legnagyobb magyar alkotónak tartom, hanem a legtisztább erkölcsű, makulátlan becsületű, csodálatosan vakmerő, józan körültekintéssel élő, bámulatosan reálisan gondolkodó embernek is, aki csak járt-kelt itt a Kárpát-medencében. Petőfi nem relatíve egyedülálló, nem ahhoz képest, hogy csupán huszonhat és fél évet élt és csatatéren a hazáért halt, hanem abszolút értelemben. Az a szellemi érték, amit hátrahagyott - totalitás. Fel sem merül bennem, és senkiben nem fogalmazódhat meg olyan gondolat, hogy mi lett volna, ha hetvenéves koráig él. Mindent megírt, amit egy lírai költő megírhat, és mindent végigélt megpróbáltatásban és örömben, ami egy emberre a földi létben várhat.

Kerényi könyvéből ennek a teljességnek a képét kapjuk, annak ellenére, hogy nyilván sok mindent el kellett hagynia terjedelmi korlátok miatt. Elvileg bírálható volna munkája, de csak az által, aki veszi magának azt a bátorságot és iszonyú mennyiségű munkát, hogy egy ilyen hatalmas és változatosan gazdag életműről és eseményekben bővelkedő életről újabb monográfiában számot ad. Ha volna valaha még igény, kiadó és a süketségbe kiáltani akaró szerző egy ilyen vállalkozásra. Mert Petőfi a mai nemzedékek számára immár érdektelen és halott költő, aminek okát eléggé nyilvánvalóan kitapinthatjuk Kerényi könyvében, és korcsosult közállapotainkban, illetve hibbant lelkünkben.

Petőfi 1847-ben, Szatmárban járva, állítólag a következőt mondta: "Én, a falusi mészáros fia a porból a csillagok közé vergődtem fel, ahová egy Szamár megyei nemesember fia sem". Kerényi szerint "hőköltető" a mondat. Én Petőfi tehetségét, szellemi képességeit, elhivatottságának tökéletes beteljesítését olyannak látom, hogy gyakorta úgy érzem, a csillagok közül vergődött le ide a magyar porba, hogy magyarul a legtökéletesebben beszélve felröpítsen bennünket csillaghazájába. Aki ezt az önérzetet és önbizalmat túlzásnak tartja (mint például sok más között a már említett Márai Sándor), az nem érti, mit köszönhet a magyar irodalom, az irodalmi élet és a magyarság Petőfinek. Kerényi remekül, tényszerűen mutatja be csillagokig vergődését. (Ő is és mindenki más, aki valaha foglalkozott Petőfivel, sokat köszönhet a pozitivista Ferenczi Zoltánnak, aki kissé már szintén megkésve, de legalább a tényekbe kapaszkodva megírta költőnk élettörténetét. Illyés is az ő munkáját használta, amikor érzelmesre sikeredett, önmaga alkotói módszerét igazolni akaró Petőfi-életrajzát összecsapta 1936-ban).

A csillagok iszonyúan messzinek látszottak arról az útról, amit Petőfi végigjárt. Kerényi, gondolom terjedelmi okok miatt, viszonylag rövidre fogta a meghatározó gyermekkort, amely akkor sem volt túlzottan elkényeztető, amikor a szülőknek még jobban ment. Alig kamaszodott, amikor sötétebbre fordult az élete, és elkezdődött vergődése a csillagok felé. A felhajtóerőt csak önmagában találhatta meg. Ha ő nem bízott volna tehetségében és abban, hogy bármilyen akadályon át képes a csillagokig jutni, akkor ma semmit nem tudnánk róla. Jól érzékelteti Kerényi, hogy ehhez mindenkivel szembe kellett szállnia, és még Vörösmartytól is úgy kérni, hogy abban több legyen az önérzet, mint az alázat. Amikor végre elindult költői pályája, kénytelen volt a külsőségekben is eredetinek mutatkozni, hogy művészetében is észre vegyék azt. Horváth János a szerepjátszását úgy állapította meg, hogy nem értelmezte lényege szerint. Kerényi óvatosan teszi helyre ezt, mint sok minden mást, ami pozitív vagy negatív legendaként és előítélet gyanánt rárakodott Petőfire. Mert látnunk kell, hogy magyar földön alkotót és embert úgy még nem tapostak meg a mindig kicsinyeskedő, a tehetséget a csillagok közül lerántani akaró féltehetségek és értetlenkedők, vagy a náluk nagyobb szellemi rangúnak törleszteni akarók, mint Petőfit. Hatvan kilójával, hihetetlen szellemi kapacitásával, kimeríthetetlen mélységű tehetségével és rendkívüli bátorságával, talpraesettségével, amit egyesek még halála után száz évvel is szívesen láttak krakélerségnek - példamutató keménységgel, elszántsággal állta a sarat.

Az a magyartanárnő, aki úgy véli, hogy Petőfi szövegeinek szavatossága lejárt, ha elolvasná Kerényi könyvét, talán ráébredne, hogy ostobán gondolkodik, és kialakult sablonok szerint tanítja költőnket. Kerényi a művekkel és az életrajzi események bemutatásával arányosan és meggyőzően tanúsítja, hogy csak március 15-e volt Petőfi napja, az összes többi utána következő a még neki jutott tizennégy hátralévő hónapból maga volt a megpróbáltatás, az iszonyat, olykor a pokol, s végül a jószerivel önkéntes halál. Akadt egyetlen olyan pillanat, amikor még Arany János is kilépett mögüle, a mögül a Petőfi mögül, aki hihetetlen hűséggel ragaszkodott hozzá és "krakélerként" önzetlenül mindent megtett fegyvertársnak is gondolt alkotótársáért, amit csak megtehetett. Hitem szerint Arany soha nem lett volna azzá, amivé nőtt, ha indulásakor nem áll mellé egy olyan barát és ösztönző eszmei "fenegyerek", mint Petőfi. Halála után az egyedüli maradt, aki mindvégig elkötelezettje volt Petőfi szellemiségének, nem árulta el és ki, mint tette jó néhányszor Jókai, aki megfelelési buzgalmában egykori pajtását majd haragosát végül császárbaráttá (is) igazította.

De nemcsak az irodalmi harcok tették próbára Petőfit, hanem magánéletének kátyúi is. Végig kellett néznie, amint imádott anyja imádott Júliájával marakszik a szükség miatt (is), és érzelmileg fel kellett dolgoznia, hogy Debrecenben anyósát majdnem tettleg bántalmazta. Majd a (joggal) megbántott, ám csodálatos lelkű Vörösmartyra bízta kicsiny fiát és hitvesét, míg ő honvédszázadosként próbálta bizonyítani, hogy igazi hazafi, mert Bem kivételével sem Kossuth, sem mások nem ismerték fel, hogy sokkal hatékonyabban harcolhatott volna eszméiért, amelyek a valóságban előbb zavarosan majd torzultan kényszerítették elképzeléseinek felülvizsgálatára.

Kerényi könyve záró fejezetében Bibliográfiai esszében - szájbarágó kommentár nélkül - mutatja be, hogy Petőfi utóélete szerencsétlenebbül alakult, mint leélt ideje. Műveinek egésze soha nem fért bele egyetlen korszakba sem. Megcsonkítva, meghamisítva, nem vállalva jelentek meg írásai. Ami ennél is tragikusabb, hihetetlen sokszínűségét meghamisítására használták fel. Hol ezt, hol azt emelték ki az "életrajzi költőből", hol így, hol úgy magyarázva félre, kisebbítve, a túldicsérésben is egyoldalúan kisajátítva vagy eltaszítva. Most, amikor végre teljességgel vállalhatnánk, ezernyi bajuk van vele azoknak, akikhez mindig is szólni akart, és akik immár egyáltalán nem értik: az igazságot szolgáltató utókornak.

Kerényi könyvét nem elég egyszer elolvasni, hiszen az első nekilendüléskor elsodorja az embert az élettel szorosan ölelkező művek gazdagsága. A második elolvasás előtt a versek, az útirajzok, az egyéb írások, dokumentumok gazdagságában mártózik újra, akit elkapott Kerényi józan, elfogulatlan, néha szinte már bántóan tárgyszerű értelmezése. A második elolvasás után szembesülünk azzal, hogy Kerényi milyen hallatlanul nagy munkát végzett és lényegében minden problémát érintett, valamiképpen megválaszolt, ami az elmúlt másfél száz év alatt Petőfivel és művével kapcsolatosan megfogalmazódott. A harmadik elolvasás után már arra is ráébredhetünk, hogy legnagyobb költőnkkel szemben az egész utókor milyen hanyag, felületes és olykor vagy mindig ostobán kisajátító, vagy rosszabb esetben: elutasító volt. És ráébredünk arra is, hogy azt a hatalmas kincset, amit Petőfi jelenthetne a nemzetnek, a magyarság minden egyes gyermekének, okosan és igazi értéke szerint kell(ene) átadni, tanítani az új nemzedékeknek. Ha lesznek új nemzedékek. És helyet talál bennük nem is csillag, hanem univerzum költőnk. (Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete, Osiris Kiadó)

Petőfi Sándor