- Keres valamit, reb Slojme? Vagy valami baj van? - szólaltam meg óvatosan.

- Mi volna? Semmi baj nincs. Próbálok rendet rakni, nem látja?

- De látom, csak azt is látom, hogy nincs jól. Nem mondja el, mit csinál?

- Mit csinálnék? - nézett rám kezében egy dossziéval, nagyokat pislogva vastag szemüvege mögül. - Félek.

- Mitől? - kérdeztem megütközve.

- Hogyhogy mitől? - fortyant fel. - Az ítélettől. Jönnek a Félelmetes napok. Az újév, a megtérés napjai, aztán az engesztelőnap. Tanultuk együtt, ennyire azért emlékezhetne.

- Emlékszem is! - mondtam sértetten. - Ros hasanakor, amikor beköszönt az újév, ítélet születik az emberről. Három könyv nyílik az égben. Életre íratunk be vagy halálra, vagy a közepesek könyvébe, és az ítélet függőben marad...

- De meddig? Ki tudja meddig? - vágott közbe. - Különben szépen felmondta a leckét, gratulálok!

Nem tudtam, gúnyolódik-e vagy komolyan mondja. Megtámaszkodott az asztalon, és a szék karfájába kapaszkodva, lassan leereszkedett. Szemben ült velem.

- Jönnek a Félelmetes napok. Ha nem félnék, már hiányozna... Hetvenéves múltam, de eddig még mindig megúsztam. Igaz, mindig féltem is. Ha nem félnék, úgy érezném talán magam, mint aki nem is él. Ilyenkor eszembe jut, amit gyerekkoromban tanultam. Mi az ember? A parancsolatok betartása és az istenfélelem. Ez által érzi, hogy él. Na meg az érzékei által, de az ilyenkor nem aktuális... Az öntudat csak olyan, mint a kósza őszi szél, ami ilyenkor átfúj a temetőn. Sosem ad igazi nyugalmat. Könnyen megtéved az ember, de a törvény megtartja az élet útján. Patetikusan hangzik, mi? De én, aki éltem így is, úgy is, öregkoromra mégis így látom.

Rövid csend után folytatta:

- Az ember ilyenkor kimegy a szülei sírjához, már akinek van hová. Én az égre szoktam nézni, mintha a füstjük nyomát lesném, és az ő érdemükben imádkozom jó évre való beíratásért.

Ha ilyesmiről beszélt, nehezen tudtam megszólalni. Bíztam benne, hogy elég, ha hallgatok, nem is vár mást. Ezt megtanultam tőle. Nem kell mindig mondani valamit, néha elég csak együtt lenni.

- Nem mondok igazat magának - szólalt meg ismét. - Én csak szeretnék úgy félni, mint gyerekkoromban. De már nem félek igazán. Én szeretem az Istent, de már nem félek tőle. Amit el lehetett venni tőlem az életemen kívül... az elveszett, ezért félni már nem félem, csak szeretem. Egész szívemmel és egész lelkemmel, ahogy az imában áll. És maga? Maga tud az egész szívével szeretni?

Meglepődtem a kérdéstől. Tanácstalan tekintetem láttán elnevette magát.

- Ne féljen, nem vizsgáztatom. Csak néha szeretek piszkálódni, nézze el nekem. Ne felejtse el, én egy depressziós öregember vagyok. Különben most jól vizsgázott. Csak kipiszkálta belőlem, ami nyomta a lelkem. És most elengedem. Legyen magának is jó éve!