Ám Almunia sem látta ilyen világosan a helyzetet egy évvel ezelőtt. A Lehman Brothers máig vitatott értelmű amerikai kormányzati bedöntése után még arról beszélt, hogy Európa más, Európa védett, a bankjai más alapon szerveződtek, más üzleti modellt követnek, mint a tengerentúliak. Aztán nagyon gyorsan kiderült, hogy mi sem áll távolabb a valóságtól. Európa nagyot, nagyobbat zuhant, s mikor a válságot okozó Egyesült Államok már lábol kifelé, Európa még a sebeit nyaldossa. Ázsia is magára talált, amely persze hosszú ideje amúgy is sokkal nagyobb növekedési iramot diktál, mint az unió.

S minthogy Európát derült égből villámcsapásként érte a pénzügyi válság kirobbanása, az első reakciója a nemzeti érdekek védelme volt. Bankmentés, autóipar-mentés, munkahelyek mentése, uniós pénzek átszivattyúzása uralta a terepet, s a szerződések őreként működő bizottság csak kapkodta a fejét. Futott az események után, próbálta a verseny- és állami támogatási szabályokat betartatni, ám a gyakorlatban fellazult minden. Felfüggesztették a költségvetési hiányokra vonatkozó előírások betartatását is. Az Opel minapi eladása nyomán kipattant vita a brüsszeli hivatalnokok, a német kormány, valamint az üzemei bezárásától, a munkanélküliség növekedésétől tartó belga, spanyol, brit kabinetek között, sokat elárul arról, hogy egy év alatt hova is jutott az unió.

Nagyon jól látja Tony Barber, a Financial Times brüsszeli tudósítója, hogy míg korábbi válságok inkább az összetartó erőt növelték a közösségben - a kilencvenes évek elején ez az Európai Központi Bank és az euró létrehozásában fejeződött ki -, addig ez a krízis inkább szétfeszíti a kereteket. Németek és franciák lelkesedésüket vesztették a nagy tervek iránt, s ha az unió alapját képező egységes piac létéért folyik a harc, akkor aligha érdemes az integráció mélyítésén, tágításán érdemben töprengeni. Még élesebben fogalmazott a a napokban egy interjúban Mario Monti volt versenyügyi biztos, akit aligha lehet Európa-ellenességgel vádolni. Azt mondta, hogy a válság a gyökerénél kezdte ki a szabadpiaci elveket, s ezzel a hervadás folyamatát is megindította. A szabadpiac, amelyen az európai integráció nyugszik, elvesztette tekintélyét, hitelét. Erre nagyon is rímelt, amit viszont Francois Fillon francia kormányfő fejtett ki az olaszországi Ambrosetti fórumon, hogy tudniillik, megváltozott Európa ideológiai tájképe, s a francia dirigista modell kerül az előtérbe. Sarkozy elnök útmutatásai alapján Párizs ki is jelölte a fejlesztendő stratégiai szektorokat, külön finanszírozási modellt dolgozva ki. Persze ennek nemcsak unión belüli okai vannak: Fillon szerint az emberek dühösek, s fennáll a veszélye, hogy az utcán próbálnak elégtételt venni a spekulánsokon. Ezért is a nagy francia eltökéltség a banki vezetők jövedelmének megnyirbálása iránt, amit persze a szabadpiacban még valamennyire hívő amerikaiak, britek azért olyan nagyon nem támogatnak.

Meglehet, az állam- és kormányfők azért vették szárnyuk alá José Manuel Barroso második ötéves bizottsági elnöki megbízatásának előkészítését - ami az e heti parlamenti szavazással meg is valósult -, mert hiányzik a lelkesedés a nagy európai program iránt, s a szerényebb projektre a portugál is jó. Még csak az kéne, hogy e válság közepette, amikor az államok nyakig eladósodtak, valaki még grandiózus ötletekkel álljon elő!

Ez a helyzet persze most azzal fenyeget, amire Massimo D'Alema volt olasz kormányfő hívta fel a figyelmet, hogy az EU önnön retorikájának rabjává válik, s azt hiszi, ha vége a válságnak, visszaveheti helyét a világban, hogy a 2000-ben meghirdetett lisszaboni modernizációs program még ér valamit. D'Alema szerint ez a a fantázia szülötte volt, s miközben a célok nem teljesültek, az Egyesült Államok és Kína megerősödött. Tizenöt éven belül legfeljebb Németországnak lesz helye a G7-ek között. Az éles tollú Wolfgang Münchau szintén a Financial Timesban vetette papírra, hogy az uniót mindig is fenyegette a lecsúszás veszélye a "jelentéktelen, de kényelmes életet nyújtó hely" kategóriájába, de most már az utóbbi sem biztos. Egyelőre ugyanis növekszik a munkanélküliség, s a nagy államadósságot Nagy-Britanniában például a szociális támogatásokat elvesztő középosztállyal fizettetik vissza. S máshol vajon kivel? A belga Le Soir a napokban azon kesergett, hogy veszélyben a jóléti rendszer, hiszen a deficit leszorításának ára nyilván a közkiadások lefaragása lesz.

Az igazság az, hogy D'Alema jól eladható megjegyzése nem a valóság hű tükre. Nagyon sokan nem gondolják azt, hogy az EU visszatér oda, ahol a válság előtt volt. Még bizottsági szakértők is több tanulmányt publikáltak, amelyekben kifejtették, hogy a huszonhetek a krízis nyomán elvesztik növekedési képességüknek nagy részét, hacsak nem mennek végbe érdemi változások a nyugdíjrendszerek, az egészségügy, az oktatás finanszírozásában, a foglalkoztatás növelésében, a kutatás-fejlesztés, az innováció támogatásában.

Brüsszelben éppen ezért nagy figyelmet és kedvező visszhangot is keltett - nem feltétlenül a tagországok kormányainak körében -, hogy a befolyásos Bruegel intézet közgazdászai javaslatcsomagot tettek a következő bizottsági elnök asztalára. A bevezetőben André Sapir és Jean Pisani-Ferry is azt állítja, igen, lehetséges, hogy e válság vízválasztó lesz, s az unió visszafordíthatatlanul teret veszít gazdasági és politikai értelemben egyaránt. Súlyos belső kihívások és világgazdasági átrendeződések miatt. Kína és India felemelkedik, miközben valóban erodálódik az emberi erőforrásban szerzett hagyományos európai előny. Miközben a tudásalapú gazdaság fejlesztését kellene előtérbe helyeznie, a társadalmak elöregednek, s ez összeütközésbe kerül az államháztartások rendbetételének kényszerével. Szembe kell néznie a bevándorlás fokozódásával, az energiabiztonság kérdéseivel és a klímaváltozással. Az eladósodás, a tömeges munkanélküliség, az elöregedés megkérdőjelezi a szociális modellt. S megkérdőjeleződik egyes új uniós tagállamoknak a nagyarányú külső tőkebeáramlásra alapozó növekedési modellje is. Egyáltalán, a tény, hogy a Nemzetközi Valutaalapnak be kellett avatkoznia egyes EU-országokban, kétséget ébreszt az unió megoldási képességével szemben. Az állami beavatkozás szembe megy az integráció szellemével, ennek következménye meg az lehet, hogy végül az EU legitimitása is megkérdőjeleződik. Hiszen ha a piaci liberalizáció képezte a közösséggé válás lényegét, jelképezte sikerét, akkor most - aggódnak a szerzők - e politika kudarca visszahathat magára az unióra. S végül nem mellékes, a huszonhetek képviselni tudják-e magukat a nemzetközi porondon, avagy a nagy uniós országok a G20-ak szintjére emelik az egyeztetési kötelezettséget a brüsszeli helyett.

A felvetések egy része külön-külön meg-megjelenik a régi-új bizottsági elnök, az őt támogató és ellenző európai pártfrakciók programjaiban, követeléseiben. De nem állnak össze egységes egésszé. A Bruegel szakértői szerint a következő öt év csak akkor bizonyulhat sikeresnek, ha sikerül helyreállítani a rendet az állami pénzügyekben, ha az új tagállamok fellendítése és az eurózóna gyors bővítése terítékre kerül, ha növekedési és foglalkoztatási program készül. S ha mindez tükröződik az új bizottsági tárcák létrehozásában, például a klímaváltozás, a tudásgazdaság, vagy a bővítés és a szomszédságpolitika egy-egy erős kézbe kerül.

A válság okozta fáradtságon, az általa is nyilván tapasztalt nemzeti önzésen és a nagy ötletekkel szembeni ellenérzéseken Barroso úgy szeretne úrrá lenni, hogy a klímaváltozásban jelöli meg a kiutat és a zöldgazdaság munkahelyteremtő képességét hirdeti, az el nem ért lisszaboni célokat hozza elő újra és újra. Egyszerre próbál igazodni az uniós tagállamok hangulatához és az érzékelt globális kihívásokhoz. Ám a strasbourgi parlamenti programbeszédében ő is azt mondta a héten: Európa keresztúthoz érkezett, vagy képes lesz az értékei szerint alakítani a globalizáció folyamatát, vagy a globalizáció fogja a maga kénye-kedve szerint alakítani őt. S némi kezdeti bizakodásra az adhat talán okot, hogy a huszonhetek nehézkes döntéshozatali közegében már az is valami, ha tudjuk, hol toporgunk.

Brüsszel, 2009. szeptember