Vörös István:
A vörös istván gép vándorévei

A labirintusszerűen szerteágazó anyag mindenesetre klasszikus hármas tagolás szerint építkezik. Az első ciklus darabjai egyre rövidülő sorszámú versszakokba rendeződnek (ezzel egyébként A rövidülő évezred cikluscímre rímelnek) és elsősorban az én mibenlétét firtatják. A második ciklus egyszerre parodizálja az ókori kínai Lao-ce művét és az őt fordító Weöres Sándort, hogy a nem cselekvés filozófiájával ellentételezze a fejlődés eleve ironikusan kezelt gondolatát. Eközben az énkeresésre is választ kínál: a taoizmus válaszát. Végül a harmadik ciklus négyszer öt plusz egysoros versek sorozatából áll (formailag lehetőséget adva afféle retorikus konklúziókra). Ebben a ciklusban a vörös istván gép megalkotja az Istengépet, így minden végső kérdést véglegesen kívül helyez önmagán.

Vörös műve egy korábbi gyűjteményét, a Heidegger, a postahivatalnok című kötetét folytatja. Ott is, itt is a költői gyakorlat és az irodalomelmélet kapcsolatát vizsgálja; ott is, itt is megfordítja a kettő hagyományos viszonyát, amely szerint a gyakorlat, azaz a mű lenne elsődleges. A vörös istván gép mint találmány azt próbálja ki, mi történik, ha az alkotás folyamatában felfüggeszti a szövegen kívüli, de a szöveget kívülről összetartó centrum létét, más szóval felszámolja a szöveghatárokat. Vagyis gyakorlatba ülteti át Derrida logocentrizmus-bírálatát. Az önműködő nyelv, amelyen kívül semmi sem létezik, élvezettel sodorja mindazokat a rettenetes közhelyeket, amelyek kitöltik tudatunkat, és amelyek valamiféle enciklopédikus életvezetési szabállyá, illetve annak hiányává állnak össze. "Személyiségem elkopott", "A lét nyelvi ügy", "A világból legutoljára önmagunkat ismerjük meg", "Most megint nem tudjuk, mi a jó, mi a rossz", és így tovább. A gép ezeket forgatja, bontja részekre, illeszti össze másként: "Rend a lelke mindennek, / de akkor mi a teste?"

A verseket nem a költő teremtő képzelőereje hozza létre, hanem üzemszerű termelés folyik. Ez indokolja a kötet szokatlan terjedelmét és azt is, hogy az egyes ciklusokban miért használ mechanikusan azonos versformákat. És ez magyarázza a kísérleti úton eltávolított költői szubjektum híján a versek szenvtelen tárgyilagosságát. De mindez nem jelenti azt, hogy a sorozatban legyártott versek lélektelenek volnának. Hogy hatásukat tekintve milyenek, azt persze a gép, ha akarná, se tudná befolyásolni: a késztermékek jelentése a vizsgált elmélet szerint majd a befogadói tudatban konstituálódik.

Vörös István blazírt arccal előadott műsora egyszerre humorosan könnyed és fájdalmasan mély. De még egy ilyen szellemes költészetfilozófiai mutatvány sem képes a feszültséget négyszáz oldalon ébren tartani. Persze Vörös erre is gondolt, amikor fejlődésregénynek nevezi művét: ne várjunk lírai intenzitást (noha kapunk azt is). Akárhogy is, egy dologra mégsem gondolt: a vörös istván gép vándoréveihez mellékelhetett volna egy olvasógépet is.

Jelenkor, 424 oldal, 2900 forint.