Kántor Péter: Megtanulni élni

Kitűnő kötetcím. A címadó vers már megszületésének évében (1990), az össznépi eufória kellős közepén ritka józansággal és bölcsességgel jelezte: az élet csökönyösebb tartozékunk, mintsem hogy múltra és jövőre oszthatnánk. "Most, hogy felszabadultunk (...) a fél életünk alól", írta, finom gúnnyal a korhangulatot s tárgyilagos iróniával a saját közérzetét jellemezve. Egy évtizeddel később megírta a vers folytatását, nem állhatta meg, hogy csöndesen ne triumfáljon az illúziók elhervadtával, de e személyes elégtétel nem volt más, mint a személyes igyekezetek és kudarcok fölénytudata múló ideológiákkal, társadalmi divatokkal szemben. Az önazonos életről, az elvehetetlenül megélt dolgok győzelméről beszélt a költő, a kicserélhetetlenség tudatáról, Kosztolányi Halotti beszédének szellemében, de már a modernitás csereszabatosságainak minden abszurd tapasztalatával.

Kántor verseiben száz éve állandó díszletek között cserélődnek a lények. Vendégváltásokról árulkodik a hotelágy, közönségváltásról a zeneakadémiai parfümillat, szívós szobanövények körül cserélődnek az azokat öntöző lakók, a fiatalság állapota is mindig másokat kegyel, a régi cica helyében újat kéne megszokni, s persze a költők is váltják egymást a színen. Az ádáz cserélődések ellenében kell tehát "megtanulni élni". Megvalósíthatatlan célképzet. Megvalósíthatatlan, de ajzó filozófiai, erkölcsi és művészi feladat. Hangsúlyos helyeken árulkodik erről a programszerű szóhasználat is. Például az utolsó kötetét író Petrinek címzett versben (Valami beszélgetésféle), amelyben a "megtanulni élni" szándéka természetesen azonos a "megtanulni halni" vágyával: "tankönyvem lett az Amíg lehet". Vagy a Tanösvények című versciklusban, amelynek 25. darabja Kántorra oly jellemző módon keres fogódzót egy igazán banális, de egyszeri, nem cserélhető emlék megőrzésében: "Nem, nem akarta elölről kezdeni az egészet. / De azt a három megállót a kettes villamoson, / ugyanazon a széken, ugyanazzal a szemben ülővel, / azt megismételte volna. Ugyanúgy".

Ezért az idézetszerű versbeszéd: aki szól hozzánk, nem akar, nem mer átlépni a valóságból a nyelvbe, tudja és használja ugyan mind a poétikai truvájokat, de inkább él a nyelv elbizonytalanító eszközeivel, mint bármely hatásos képekkel. Emlékezetes nagy versek születtek épp a társművészetek ihletéből (Eugéne Boudin, strandfestő; Jég-öröm; A koncertteremben), mert az esztétikai benyomásokat a költő makacsul kivezeti, visszavezeti a művek modelljéül szolgáló és a műveket előállító figurák reáliái közé.

Ha választani kellene egyetlen verset három és fél évtized terméséből, a Kétezer, nagy fehér kutya lenne a kiválasztott. A pesti költő, aki úgy néz át Budára, mint a túl(só)világra, fölfedező útra indul. A szemközti, gyakran ködbe vagy épp alkonyi ellenfénybe burkolózó oldal olyan világ, akár a hajdani elődnek a nagy sötét erdő volt. Vannak-e ott válaszok? Persze még kérdések sincsenek erre igazán, csak homályos kísértés mindvégig. És találkozás Valakivel egy nagy fehér kutya képében. Aztán vissza Pestre, hosszadalmas és fáradságos vándorúton, akárha az egész bolygót kellett volna bejárni. Lehet erről beszélni? "Nicht vor dem Kind", olvasható egy későbbi versben. Gyerek előtt, Isten gyermeke előtt nem.

Magvető, 424 oldal, 2990 forint