Hallottam, olvastam már a kakasos regényről, mely egy Németországban mostanság megjelenő trilógia első, óriási feltűnést keltett darabja. Olvastam a szerzőről, Eginald Schlattnerről is, aki erdélyi szász polgárcsaládból való, kamaszkorában - szász honfitársainak sokaságához hasonlón - súlyos náci fertőzésen esett át, majd elfogadta az új rendszert, aztán áruló lett a szász írók ötvenes évek végi koholt perében, nem csupán az írótársai, de saját édes testvére börtönbe kerülését is elősegítve ezzel. Mindazonáltal két évre őt is lecsukták. Kiszabadulva, negyvenéves fejjel elvégezte a teológiát, lelkész lett, túlélte a diktatúrát, megélte a forradalmat, s végignézte a nyolcszáz éve helyt élő, helyt álló népének pár hónap alatt történő szétszórattatását, semmibe tűnését.

És aztán Eginald Schlattner az erdélyi Veresmarton, teljes magányban, az üresen kongó hatalmas gót erődtemplom tövében ezt az egészet megírta.

Mégpedig bámulatosan.

Az első könyv, a Fejvesztett kakas németül 1998-ban, magyarul Kolozsvárott tíz évvel később, Hajdú Farkas-Zoltán és Hajdú Iringó fordításában jelent meg. Késve olvastam tehát, de olvasni sohasem késő, és a könyv - úgy érzem - húsba vágóbb, döbbenetesebb a mai, 2009-es Magyarországon, mint lehetett három éve.

Exitus - ez a regény első szava, és hatszáz oldallal odébb ez az utolsó is - exitus letalis.

Sok mindent jelent a szó: kijárat, vég, zárás, halál.

És exitusnak mondták az erdélyi szászok a gimnáziumi évet követő, lezáró társas összejövetelt, "bulit" is. Tulajdonképpen a regény egyetlen egy ilyen - a háborús idők miatt tavaszról nyár végére halasztott - klubdélután leírása, mely 1944. augusztus 23-án esett meg Fogarason. Az akkor - is - Romániához tartozó erdélyi városban románok, szászok, magyarok, örmények, cigányok és zsidók éltek elegyest. Ennek megfelelően működött német, román, magyar középiskola, de volt keveredés is: a szóban forgó Fogarasi Német Iskola végzős osztályába jártak a szászok mellett román, örmény, zsidó tanulók is, akik - bár év közben már ki-ki lettek közösítve nemegyszer - az exitusra meghívást nyertek azért.

A főhős családjának hatalmas polgári házában esett az est.

Erről a napról és erről a helyről elrugaszkodva pásztázik, mászkál, nézegelődik, kutakodik a mesélő az időben és a térben ide-oda, előre-hátra, hogy mindig vissza-visszatérjen a kiinduló exitusra aztán.

Egész Erdély, egész Európa, az egész huszadik század kibontakozik a szerelmi szálakkal gazdagon átszőtt regény lapjain.

Hosszú párbeszédek, gyönyörű tájleírások, hökkentő képek, történetek, példázatok váltogatják egymást.

A szászoknak roppant gazdag hiedelemvilága volt, keresgéltem is a címben szereplő és a könyvben kulcsfontosságú fejetlenkakas-motívumot Pozsony Ferenc teljességre törő gyűjteményében, de nem jártam sikerrel. Nem is járhattam, mert ezt Schlattner maga kreálta. De olyan, mintha eredeti lenne: ha egy fejetlen kakas kerül a házba, az szerencsétlenséget jelent; a fejetlen kakas nem tud hajnalban kukorékolni, és akkor nem tud a nap sem fölkelni többé.

Engem különösen megütött ez a história. Napokban kell leadnom ide egy dolgozatot Kurtág Györgyről, aki legutóbbi, idén Kolozsvárott bemutatott művében egy román kolindát dolgozott fel: a nap és a hold balladáját. Mely történet egyébként tanulmányozható egy borsodi cigány falu, Bódvalenke utolsó házának falán is immár.

Itt mindig minden ugyanarról szól.

Itt vannak például Schlattner regényében a zászlók. Amelyek lobognak, lángolnak és mindenekelőtt csereberélődnek folyton. Vagy az utcanevek. Milyen szánalmas látni azok folytonos cseréjét. És váltják a nevüket szakadatlanul nemcsak az utcák, de az emberek is. Szegény szászok nem győzték a maguk nevét hol magyarosítani, hol románosítani, hol birodalmi németesíteni, hol visszaszászítani. De a főhős családjában még a kutya is nevet cserélt. Szegény Litvinovnak az oroszok közeledtével az Ingeborgra kellett átszokniuk.

Csudálatos a regény nyelvi kavalkádja, amelyet igen jól adnak vissza a fordítók.

"Németül beszéltünk. Mindenki áhítatosan figyelt. Így volt ez Erdélyben, akkor is odafigyeltél, ha nem értetted a másik nyelvét. Mert Erdély nyelveinek otthonos hangzása volt számunkra, akár az ünnepélyes templomi liturgiának" - olvassuk egy helyen.

Végeláthatatlanul soroltatnak föl a tárgyak is: a házak, bútorok, ablakok, kapuk, kövek, kutak, szobrok, ősök falra aggatott képei, vitrinbe sorakoztatott évszázados teás ibrikek. És persze a polgári világ legfőbb szimbólumai: a zongorák. És tudjuk, sejtjük, hogy nemsokára ez mind-mind megsemmisül.

Összefonódva kavarognak a könyvben a klasszikus mesék elemei a szász folklór motívumaival, a cigányság hagyományaival, az ostoba előítéletekkel, Goethével és Homérosszal, Hasekkal vagy Thomas Mann akkor épp máglyahalálra ítélt, de az apa könyvtárában titkon őrzött regényeivel, a Tonio Krögerrel és a Varázsheggyel. Ezek a könyvek ingatják meg a kamasz főhős addigi egyenruhák és horogkeresztek által szavatolt biztosságát és biztonságát.

Mert ebben a világban csak ez az igaz bizonyosság: a kultúra, az írás, a zene.

Meg az, hogy ha egyszer elkezdődik a zsidónak vagy cigánynak a különböztetése, kiközösítése, rablása, ölése, akkor előbb-utóbb folytatódik majd ugyanez a cigányokkal vagy zsidókkal is, aztán - ki van kéznél éppen - szászokkal, svábokkal, tótokkal, magyarokkal, kínaiakkal, eszkimókkal, melegekkel, mindegy, ha a verkli megindul, akkor nincsen megállás, sor kerül mindenkire.

Ilyen egyszerű ez. Olyan egyszerű, hogy az már felfoghatatlan. Nem is fogja föl errefelé szinte senki. Különösen nem itt, a mai Magyarországon, amelynek porában már ott vergődik, véres csíkot húzva maga után egy lefejezett kakas.