Egy alkalommal azt javasoltam, a hétvégi ebédek helyett találkozzunk inkább máskor, máshol. Ráállt.

Elvittem őt egy este a zsidó negyedbe. Megmutattam neki az újonnan épült házakat, melyek idegenül ékelődnek a régi épületek közé. Benéztünk egy-egy romkocsmába - tudtam, ezek különösen érdeklik anyámat: kíváncsi rá, hova járok szórakozni. Tetszett neki a környék hangulata, ámult a régi bérházak udvarán és pincéjében kialakított helyeken. Jól érezte magát, láthatóan felszabadult; aznap este kölcsönkérte tőlem a negyed nevezetes helyeiről szóló könyvet is. Örültem, hogy egy kis színt vihettem az életébe.

Másnap kora reggel csengett a telefon. Anyám volt az.

- Képzeld, mit álmodtam. Rémes volt.

- Mit álmodtál?

- Valami pályaudvaron vagyok talán, vagy inkább nyílt vasúti pályán, a semmiben, nem tudom. Lépegetek át a síneken, egyszer csak beakad a cipőm. Csak úgy tudok továbbmenni... csak úgy tudom kihúzni a lábam a sínek közül, ha otthagyom azt a szép piros cipőt. Harisnyában kell továbbmennem, és olyan meztelennek érzem magam. Fáj a lábam a nagy fekete kövektől, amin futnom kell. És közben sírok is, mert elvesztem a gyönyörű piros cipőm, amit kislánykoromban kaptam. Na, mit szólsz? Siratom a cipőm. Milyen marhaságokat álmodik az ember! Hogy jut egyáltalán ilyesmi az eszébe?

- És tudod, miről szól az álmod?

- Ugyan miről szólna? Nyilván sokat ettem az este. Nagyanyád mindig mondta, hogy tele hassal ne feküdjön le az ember.

- De mégis, nem is vagy kíváncsi?

- Mit akarsz azzal, hogy miről szól? Nem kell mindenben mélyebb értelmet keresni.

- Mi jut eszedbe például a pályaudvarról?

- A pályaudvarról? Mi jutna eszembe? Hát vonatok.

- És a semmiről?

- A semmiről nem jut eszembe semmi. Abszolúte semmi... Vagyis... a halál... Talán.

- A sínekről?

- Arról is a vonatok jutnak az eszembe. Hová akarsz kilyukadni, fiam?

- Mi jut eszedbe a szép piros cipőről?

- Hát... Az igazság az, hogy nem is emlékszem, volt-e piros cipőm. Csak arra emlékszem, hogy szerettem volna. Melyik kislány ne szeretne piros cipőt, nem igaz?

- De mindenesetre fáj, hogy elvesztetted, nem?

- Hát persze. És az is nagyon kellemetlen volt, hogy harisnyában kellett továbbfutnom.

- És erről mi jut az eszedbe?

- Hogy harisnyában futok? Az, hogy fáj. Nagyon fáj. Nyomják a talpam a kövek. És hiányzik a cipőm, amit elvesztettem.

- Biztos, hogy semmi más nem jut eszedbe a harisnyáról?

- Mire akarsz kilyukadni, mondd már meg! Csak nem azt akarod mondani, hogy ez egy holokausztálom? Hogy a deportálás miatt jutott az eszembe? Mert sín, meg vagonok? Ezt akarod? Belém akarod beszélni?

- Mikor járunk harisnyában, vagy zokniban, anya?

- Mikor, mikor? Amikor gyászolunk. Ennyit én is tudok.

- És a kövek?

- Kövek? Miféle kövek?

- Amin futsz. Te mondtad. Amik úgy nyomják a talpad. Mikor és mire használunk köveket, kavicsokat?

- Köveket a sírokra... a sírokra szoktunk rakni. Ha temetőbe megyünk...

- És az elveszett cipő? A veszteség, anya? Meg a sírás?

- ...

- Anya, itt vagy még?