- Mintha légüres térbe kerültem volna. Nagy garral fogtam az első feladatomba. Amit végül bukásnak könyveltem el. Szinte egy évadig nem is kaptam érdemleges szerepet. Jöttem-mentem a fekete nagykabátomban. Egy külföldi csomagból kaptam. Nagyon örültem neki, szegény voltam. S jól jött a "művészimázshoz". Mindenki ilyet talál ki magának, aki szorong egy új helyen. Ez az állapot jó ideig eltartott. Már a nyári szezonban jártunk. Éppen a színen voltam. Tűzpiros parókában mint facér borbélysegéd. Főpróba volt, az igazgatónk, Zsámbéki Gábor megnézte, hol tartunk. Azt láttam a szemem sarkából, hogy fehér arccal kifordul a szentendrei térről.

- A szentendrei térről? Eszerint a Talizmánról van szó, amelyet ott mutattak be a nyári játékokon, s ősszel vittek be a Katonába. Csak nem nevezné ezt is buktának?

- Nem! Ez lett az első sikerem. Az első közönségsikerem. A premieren még sok mindennel voltam adós. A felújítópróbák után táltosodtam meg. Ritka, hogy második labdát kap az ember, de én megkaptam az osztályfőnökömtől, Máté Gábortól. Ezt soha nem felejtem el neki. Felkeltette a játékos kedvem, kerestem újabb és újabb színeket. És kilenc évig játszottuk lankadatlan sikerrel, most vettük le a repertoárról. Egy ilyen komédia nagy iskola. Olyan technikai vértezetet ad, amit még harminc-negyven évig használhatsz. Megtanít poentírozni, kezelni a ritmust vagy akár a "félre"-szólásokat. S egy háromfelvonásos bohózat könnyen hozzásegíti a kezdőt, hogy megszeressék a nézők. De az nagyon fontos, mit gondol a színészéről egy igazgató. A szentendrei döbbenetére életem kemény perceként emlékszem. A színház bizalmi szakma. A tanár és a tanítvány viszonya az egyik legerősebb kapocs. S itt az újonnan jöttek rendszerint Zsámbéki Gábor növendékei voltak. Én az osztályunkból - még az azóta eltávozott Horvai István is tanított - egyedül szerződtem ide. Úgy éreztem, mindenki valakinek a valakije, csak én nem. A kollégák kegyeit is el kellett nyernem.

- Vagyis még hátravolt az első szakmai siker. Emlékezetem szerint ezt a Bakkhánsnők hozta meg, s - mint már többeknek - a közös munka Zsótér Sándorral.

- Ami beugrás volt. A főpróba hetén léptem be egy kollégám, azaz kolléganőm helyére. Akkor a "mobilabb" korszakában tartott Zsótér Sándor. Arra késztetett, hogy a mozgásom, a testem is használjam Dionüszosz jellemzéséhez. Már elismert Zsámbéki Gábor is, azután kaptam először szerepet olyan előadásban, a Szent György és a sárkányban, amelyet ő rendezett. Méghozzá Törőcsik Mari partnereként, aki lenyűgözött. Ott voltam én huszonévesen, amikor az embernek még nincs vesztenivalója. S azt látom, hogy egy nagyágyú, egy idős művész, akinek már óriási presztízse van, könnyedén mer kísérletezni. Másképpen fog egy monológba, attól függően, milyen a diszpozíciója, hogyan kelt föl aznap. Míg én, hiába iparkodtam, valójában óvatos voltam. Szinte a legutóbbi időkig arról voltam híres, milyen bénán próbálok.

- Mi volt a hiba? Késett a szövegtudás biztonsága? Nehezen adta át magát a szerepnek?

- "Az a köcsög, az jó helyen van?" Ez szállóigénk lett. Az egyik előadásban ilyen kellékekkel is játszani kellett. Ide-oda tettem az edényeket. Keresgéltem a helyüket. Minden hülye körülmény zavart. Leálltam apróságok miatt. Álproblémákat gyártottam. Csak hogy ne kelljen még "belemenni". Mint egy szűz lány, a végsőkig halogattam, hogy odaadjam magam. Ettől a kollégák megőrülnek. Szinte meg tudnának verni. "Ha jön az Ervin, minden van, csak próba nincs." Illetve ez már inkább a múlt. Én afféle rakkolós "sportember" voltam. Ha úgy tetszik: becsületes árokásó. Dolgoztam ezerrel. De hiányzott belőlem a lazaság. Nagy hibám volt, lassan kinőttem.

- Megkedvelte a közönség, meggyőzte a direktorát, elfogadták a kollégák is. Már a helyén érezte magát?

- Mikor hogy... Szereptől függött. Néha úgy, mint a csatár, aki elvétette a tizenegyest. Amin múlott, hogy a csapata bekerüljön a BEK-döntőbe. Alighanem holtig jár az agyában, hogyan is kellett volna berúgnia. S én sem szabadulok meg tőle egy életen át - Ragozsintól, A félkegyelmű színpadi változatában. Mielőtt a színpadra léptem, ilyen-olyan hangszínnel az első szavam hajtogattam. Fázik? Fázik. Fázik... Mélyebb hangot képzeltem, mint amilyen nekem van. Gyakran azon kapom magam, hogy még mindig mondogatom. Fázik? Fázik. Fázik... Mint egy totemoszlop, úgy magasodott előttem a feladat. Halálra rémültem tőle. Egy kolosszus, aminek csak a felszínét kapargatja az ember. Ekkora klasszikussal megmérkőzni? Huszonnyolc éves voltam, mint Ragozsin. De aki írta, Dosztojevszkij, már nem huszonnyolc volt. Voltak szép perceim. De nem voltam még érett hozzá. Talán mostanra lennék...

- Bizonyos vagyok benne, hogy akkoriban már figyelemre méltó színészként tartották számon.

- Egy jóképű csávó. Ilyennek is kell lennie. Talán így gondolkodhattak felőlem. S a főbb szerepeket, az összetettebb jellemeket másra osztották. A miénk inkább intellektuális színház, és az én fizimiskám kevésbé felel meg egy tépelődő alkatnak. Amikor idejöttem, a társulat öregedőfélben volt. Azóta lett egy fiatal gárda, idősödő rendezőkkel. Rendre idehívták a színművészetiről a legjobbakat. Sokan vagyunk, rengeteg energia feszül egymásnak. Sokan lettünk erős férfiszínészek is, akiket vetésforgó szerint játszatnak. Néha többeket túl is foglalkoztatnak. Eljött az idő, amikor úgy éreztem, el kell mennem. Akkoriban, amikor felkértek a Szabadság, szerelem, az Andy Vajna-film főszerepére. A társulatomért lemondtam róla. Azt hittem, lesz respektje. Nem lett. Szóvá tettem, hangosan. A magyar színész szeret sírni, én is. Talán kicsit hisztériáztam is. Nyilatkoztam. Mire három fővárosi színház hívott. El is mentem vendégnek a Radnótiba, az Asztalizenébe. Ez jelzés lehetett. Kezdtek komolyabban gondolkodni rólam. Jött a felkérés a Kaméleonra. Nagy lehetőséget ígért. Ez az a film, amelyet innen az Oscar-díj jelölésére ajánlottak. Kiadtak. Kivettek repertoárdarabokból, még bemutatókból is. Azt hiszem, viszszakaptam az igazgatómtól, hogy akkor mellé álltam. Máshol tartott a színházvezetés. Nem lehet olyan határt szabni, mint régen. "Ex cathedra" kijelenteni: senki nem megy sehová! Más a világ, amire egyre inkább reagálnak ők is.

- Stohl Andrásra, Szabó Győzőre még megorroltak, mert a boldogulásukat máshol is keresték.

- Őrlődünk. Megpróbáljuk védeni az utolsó végvárakat. A művészi minőséget, próbán és előadáson. Emiatt valóban nem engedhetnek szerteszéledni a szélrózsa minden irányába. De mint bármely magyar állampolgárnak, nekünk is kell fizetnünk a törlesztőrészleteket. Ha nem engednek ki, valóban elmentem volna a társulattól. Azután megkaptam a Barbárokban a mérnököt. Mindig szerettem a vesztes szerepeket, az olyat, amelyik egy magabiztos életet fogyaszt el. Cserkun is nagy mellénnyel érkezik, végül egy párnával verik agyon. Az őszszel Alfred vár rám a Mesél a bécsi erdőből.

- Színházról beszélünk, persze. Mégis... mintha csakis a színházról szólt volna az élete. Holott mások egy évtized alatt, más terhek miatt koptak meg, keseredtek meg. Színészek is őrlődnek a darálóban.

- Tíz esztendeje úgy kezdtem, hogy dolgozom, amennyit tudok. De nem volt annyi munkám. Mindenhová odaértem. Volt időm tépelődni a szerepeimen. Sőt több időm volt, mint feladatom. Azután megtalált a film. Több pénzem lett, szórtam is. Szegényen kerültem fel Budapestre. Úgy éreztem, ha végre van, élvezzem, költsem. Vagyis unatkozó főiskolásból lettem felkapott színész. Csakhamar eszére tér az ember. Harminckét éves múltam. Ideje családot alapítanom. Megtaláltam azt, aki a társam lehet egy életre. Ha a kollégáimat nézem, alig látok mutatóban olyat, akik ne kétszer-háromszor vált volna el. Egy-két férfit tudok, akik a gyermeküket maguk nevelik fel. Ezt én nem akarom. Meglett a jövendő otthonunk. Ha kedvel a film továbbra is, kapok vállalható felkéréseket, ki is fizetem.

- Milyen a vállalható felkérés?

- Nem kell reklámhoz adni a képem. Vagy szinkronizálnom tucatfilmeket. Nem ébresztgetek tévénézőket reggelente. Nem üvöltözöm a képernyőn, hogy telefonáljanak: még három betű hiányzik! Nem is füvet nyírok, hanem a szakmámmal keresem meg a kenyerem. Tudom, hogy inkább egy jó szerep minőségi előadásban, mint három alábbvaló. Nem szenvedek értékzavarban. Ha megcsinálok egy bulvárszerepet, mint ezen a nyáron történt, másfél hónap próbával, tisztességes körülmények között, a színvonalra biztosítékot adó partnerrel, rendezővel, vállalom. Nemcsak vicceseket mondok, valami emberit is aláteszek. Nem kell szégyellnem érte a pofámat, ha nagyban hozzájárul is az anyagi jobb létemhez. Nem vagyok aszkéta. Több lábon állok. Igenis, olyan középosztálybeli jólétet kívánok, amilyen a múltbeli színészeknek megadatott, akár egy vesztes világháború után, a húszas-harmincas években. Amikor a minap az Ivanovot játszottuk New Yorkban, állva tapsoltak meg. Ennyit csak megérdemlünk. Itt szinte mindenki szaladgál napestig, mint a túró bogár. Fogy a lehetőség, fogy a pénz. Hovatovább fizetség sincs. És még mindig csináljuk. Még mindig akad, aki játszik. Jókedvűen, mint az izlandi focicsapat. Mire a politika: megy ez így is, gyerekek! Egyre rosszabb és rosszabb és rosszabb. Amíg csak van hely a bányászbéka alatt. De nem! Így nem megy. Olyan színész akarok lenni, annyira jó, annyira számottevő, hogy diktáljam a feltételeket. Nem csak magamért. Annak kell az utat kitaposnia másoknak is, aki megteheti.