No né, most látom, hogy má magam es kezdek székelyül szólani, nem es csuda, olyannyira megfogott az írás, csak azt bántam, hogy hamar vége lett, mint a húsvéti kolbásznak.

Az Elejtett szavak című, Csíkszeredán, a BOOKART kiadónál megjelent kötet egy csíki székely parasztember gyönyörű nyelvét, gazdag életét, és kozmikus, ám épp e percekben semmivé váló világát regisztrálja, dokumentálja, magyarázza, meséli, regéli.

Furcsa könyv, műfajilag nehezen beskatulyázható, tudós néprajz és szépirodalom, nyelvtudomány és családtörténet fonódik benne össze.

A főhős és részben beszélő Tánczos Simon 1928-ban született Csíkszentkirályon. Az elbeszélő és lejegyző pedig az ő fia, Tánczos Vilmos néprajztudós, aki ugyanitt született 1959-ben, s jelenleg Kolozsvárott egyetemi tanár.

"Mindenre születni kell, és ezen fejül az élethez kell szerencse es. Van olyan, akit az ág es húz örökké, s van olyan es, akinek ha a lófaszt a hátába vágják, az méges örökké a seggibe szökik. Az elyen emberrel történhet akármi, de ő vagy így, vagy úgy, végül mindenképpen jól jár, ő valahogy örökké csak a szőrös felire esik." Mondja a papa, és azt kell mondanunk, hogy Tánczos Vilmos végül is a szerencsések közé sorolható; elvégezte a neki rendelt munkát, azt a munkát, amit rajta kívül senki más már el nem végezhetett. Megörökítette azt a világot, ahonnan ő való, apja, nagyapja, ősei világát és megörökítette, megőrizte, amiben ez a valóságosan már nem létező, vagy éppen most semmivé váló világ egyedül létezik: a nyelvet.

Ahogy az öreg mondotta volt: "...azt a nyelvet, amiről valamikor azt hittem, hogy ez az egész világ nyelve, most má itthon, az én falumban es elfelejtik lassan, ezen a nyelven egyszer csak nem beszél má senki se. Ádám apánk nyelve velünk, az öregekkel sírba száll."

Tánczos Vilmos ezzel a könyvvel megmentett egy nyelvet. És aki egy nyelvet megment, egy egész világot ment meg.

A tudós néprajzos fiú - maga is meglett családapa már - nem csupán a szavakat őrizte meg, hanem a szavakkal együtt egy egész letűnt világot, a csíki székelyek világát, ezt a maradékaiban, romjaiban is gyönyörű, fenséges világot, amelyben még ma, a huszonegyedik században is föllelhetők egy évezreden át megőrzött rend maradványai, vagy akár olyan hiedelmek és szokások, melyek még a kereszténység előtti időkből valók.

A leghökkentőbb, hogy ez a világ itt volt előttünk, közöttünk, és épp ezekben a percekben tűnik végérvényesen el. A papa még istennek hála ott él Szentkirályon, az apja által épített házban, és az ő csudálatos tehénfogatának története, amit oly szépen mesél a fiú el, 2005-ben ért véget csupán. A lábra állni már nem tudó húszéves Gyöngyi ekkor állt talpra mégis, ekkor ment fel a román konkárok hatalmas szállítókocsijára, utolsó erejével, magától, hogy véle összenőtt gazdájának még egy utolsó szolgálatot tegyen.

Ez számomra a legszebb esszé, vagy inkább novella a szintén nagyon szép négy közül, mely a könyvet nyitja, s mely után az apa magnóba, tollba mondott emlékezetből, szívből rekonstruált monológjai következnek. Egy gondolkodó, bölcs ember gondolatai életről, munkáról, varázslásról, időről, vízről, égről, földről, történelemről, asszonyról, férfiról, háborúkról, kommunizmusról, istenről, halálról.

A harmadik rész pedig egy székely, egészen pontosan csíkszentkirályi proverbium - szólás, helyzetmondás, közmondás - tár. Apaszótár.

Boldogságos olvasmány az egész. Minden mondata, sora, szava oly tiszta, mint az Olt folyó - lehetett félezer éve.

"Ezek a magamfajta régi emberek itt Csíkban mind olyanok vagyunk, mint a nyű, amelyik a tormába beléesik, s akkor ott azt gondolja, hogy hát ennél jobb nincsen. El se tudja képzelni, hogy ő a túróba is beléeshetett volna. Mü es bé vagyunk rekesztve ide a nagy hegyek közi, s azt gondoljuk, hogy csak így lehet élni..."

Hát nem tök jó?

"...a házasság dogát ezelőtt egészen másképp intézték el. János künn volt a johok mellett a havason, s itthon a vénasszonyok esszedugták a fejiket, hogy az üdő má ott van, Jánosnak meg kéne má házasodni. Akkor kikűdtek valakit oda az esztenához a havasra, s az osztán Jánost megszólította:

- János, jer haza?

- Hám mé? Há mi van?

- Há meg kell házasodni.

- Hát kit veszek el?

- Há Julist.

S avval János hazajött, csináltak nekik egy esküvőt, s ők szépen az életet együtt letőtögették."

Király.

Miközben gyönyörködve olvasom a könyvet, melleslegesen rákattintok a szerző nevére. Lepetten látom, hogy a tudós tanár pár éve elegest belekeveredett a slamasztikába. Nem bírt az erejivel, de mégsem egy fával a kert ódalát ütte, hanem bizony keze után szoktatta társát, magyarán úgy orrba vágta őt az egyetem dékáni szobájában, mint zsögödi ember a pipét. (Mellesleg magyarverés esete forgott fenn, lévén a vitapartner is magyar, patinás nevű, operatőr, szintén egyetemi oktató.)

A csíki fiú úgy látszik elfelette az atyai intést, miszerint az ember mindig legyen úr, met paraszt akármikor lehet, elfelette az előbb kotorj, aztán vágj parancsát.

Innen messziről ne ítélkezzünk már, a százpengős paripa es megbotlik, hejjába.

Mindenestre neki akkor kitelt a levele, az orrára rejaüttek, le kellett mondania mindenféle egyetemi stallumokról.

De talán jó is volt ez így, likra esett a fót, maradt üdő az atyai szókat gyűjteni. Rektori tanácsokra járni, értekezni, vizsgáztatni más is tudhat, és ő is teheti még mindezt máskor is. De ez a munka többé, máskor már nem lett volna bevégezhető. Talán úgy esett Tánczos Vilmossal, mint ahogy az egyszeri pappal történt: elbaszta a nagymisét, de nem baj, mert csapott egy fasza vecsernyét.

És remélhetjük, hogy már ott Kolozsvárott sem fújják a kígyókövet a kollégával. Bízzunk benne, hogy bár könnyű a kardot kihúzni, de nehéz visszatenni, mégis: azon a kenyéren, amin esszevesztek, csak meg es bekültek már. Mert az a kenyér közös kenyér, az a magyar nyelv és a magyar kultúra közös kenyere.

Ami minékünk fontos, hogy Tánczos Vilmos végül is lüjtőre került a dolgával, elvégezte azt becsülettel, elmondhatjuk vele, hogy ez végül jól sült el, de hát belé es járt ő eleget.