Mint a mesében, volt egyszer egy kismamut, aki a múltak múltjának mélyén a mai Jamal-félszigeten túl közel merészkedett egy vízfolyáshoz, s a magos partról lecsúszván belefulladt az alvilági sárba, ahol aztán megfagyott. Telt-múlt az idő, a mamutok több millió éves történetéhez képest szempillányi idő, mígnem Jurij Hudij a Juribej folyó partján megtalálta a tetemet. Ép volt és kőkemény, negyvenezer év alatt nagyon meg lehet fagyni.

A nyenyecek igen tartanak a mamutoktól, isteneik odalenn, a jeges alvilágban terelgetik a hajdani vad csordákat, s mamutot találni, pláne megérinteni, korai halált jelent. De Jurij Hudijnak helyén volt a szíve, nyomban hazairamodott, s elmondta az ő Ljubájának, hogy mit talált, s hogy üstöllést be kell ugrania a közeli (240 kilométer) Jar-Szaléba Szerotettóhoz, a komájához. A feleség hitte is, nem is, de az eszébe sem jutott, hogy hamarosan róla nevezik el az emberiség legismertebb mamutborját.

A városi múzeumban a két barát előadta, hogy Jurij Hudij mélyhűtött mamutot talált, kicsit, de mamutot, adjanak helikoptert, hogy a lelet a tundráról beszállíttassék. A történet továbbra is meseszerű, ugyanis nem hajtották el őket a detoxikálóba, hanem adtak helikoptert, s Jurij Hudij repült is vissza a komájával a Juribej folyóhoz.

Ám a kismamutnak, nem lévén mese bonyodalom nélkül, akkorra nyoma veszett.

Csigavér, mondta Jurij Hudij, akinek a szíve mellett az esze is a helyén volt. Magától az a lelet el nem mászott. Szerotetto hitt neki, hagyta tehát elenyészni a méltatlan gondolatot, miszerint a rénszarvaspásztor előző este beljebb vodkázott a kelleténél, s a másikat is, hogy ki a nyenyec jóisten fogja állni a helikopter tetemes költségeit.

Ő pontosan tudja, hol a borjú, folytatta Jurij Hudij, e tájon sok az istentelen ember, aki nemhogy érintgetni nem átallja a mamutot, de jó pénzért eladja mamutagyar-kereskedőknek. Tudni kell, az alvilági csordák a maguk módján valóban léteznek, a fagyott nyenyec föld mamutcsontok tömegét rejti és dobja ki, nemhiába éltek e mitikus szőrmozdonyok Északnyugat-Szibériában több százezer éven át.

Na de gyanakszik-e konkrétan valakire? - kérdezte Szerotetto.

Naná! - felelte Jurij Hudij, neki az egyik unokatestvére roppant gyanús, bizonyos illetők látták erre az illetőt, s azt is látták, hogy sietősen elhajt Novij Port irányába. Akkor usgyi, menjünk utána, javasolta Szerotetto, s a két barát motoros szánra kapván meg se állt a városka főteréig.

Látva a vegyesbolt előtti kisebb csődületet, messziről tudták, jó nyomon járnak. A mamutborjú odakünn támaszkodott a falnak, a gyér déli napon el-elcsöppent az orra, ha mondhatunk ilyent, élvezte az életet, a népszerűséget. Mellette nagy, kezeslábas ember pózolt széles mosollyal és ravasz szemekkel, maga a boltos. A városka népe pedig buzgón fényképezett, a fotózáshoz nem kell térerő.

Ezt a képet próbálom elképzelni napok óta, szép, erős kép, villognak és zümmentenek a mobiltelefonok, a lakók szeppenten vigyorognak, nagyobb karéjt képeznek a boltos körül, bár hogy félnének, az túlzás, az istenek az érintést tán tiltják, de hol van az lefektetve, hogy mamutot nem lehet fényképezni, pláne gyermekkorút? Nem a szovjet időkben élünk!

Egyedül a boltosnak támadt rossz érzése, amikor a haragos Hudij és Szerotetto elébe toppant, hogy mi történik itt? Ez itt egy dolog, felelte óvatosan, elszűkülő szemmel a boltos, ami mindenekelőtt az ő, saját tulajdonát képezi. Nagyon tévedsz, testvér, mondta Jurij Hudij, mert ez az első mamut, amit a föld és a sötétség istenei épségben kidobtak a napvilágra, tehát ez a tudomány, a köz, voltaképpen az egész emberiség tulajdonát képezi.

Azt ő nem hinné, mondta a boltos, mert lehet, hogy mamut, ezen nem nyit vitát, de nem az emberiség vette meg ma reggel bizonyos illetőtől, aki mellesleg Jurij Hudij unokatestvére, hanem ő, a boltos vette meg, méghozzá két motoros szánért s egyévnyi élelemért, ami tetemes összeg, nem kell magyaráznia.

Elég baj az neked, orgazda testvér, sóhajtott Szerotetto, aki a rénszarvaspásztornál járatosabb volt a világ dolgaiban, s azzal folytatta, hogy a boltos azonnal szolgáltassa vissza a tetemet, különben hívni fogják a policájt.

Nem kell ide policáj, morogta a boltos, s azon tűnődött, vajon a kesztyűs érintés is érintésnek számít-e, mert ő bizony jól megfogdosta ezt a micsodát, épp a pujeceinek meg a feleségének nem engedett hozzányúlni, hála a magasságos isteneknek. Illetve nem policáj kell ide, folytatta, hanem az illető, aki őt, a törvény tisztelőjét szabályosan átverte. Ha Jurij Hudij álnok unokatestvére visszaadja a vételárat, bánja is ő, vigye az emberiség meg a köz meg a tudomány a dögöt, de gyorsan, mert ha föl talál engedni, az egész várost romlásba taszítja.

Ekkor már csak hárman állottak a bolt előtt, meg a mamut.

Nos, ezt mi elvisszük, mondta Jurij Hudij, a rokonra meg ne legyen gond, azt ő elintézi. Ezzel a mamutborjút jól becsomagolták, a boltos, ha vonakodva is, a saját göngyölegét bocsátotta rendelkezésre, motoros szánra rakták, s eltűntek vele a korai alkonyatban.

Így történt, hogy Ljuba, aki a felfedező feleségéről kapta a nevét, szerencsésen megmenekült. Azóta boncolják, fényképezik, átvilágítják, jár kongresszusról kongresszusra, cikkek és tanulmányok százai foglalkoznak vele, tudományos karrierje páratlan. Úgy remélem, a boltos is visszakapta a vételárat, s épp, mint a mesében, boldogan élnek, amíg meg nem halnak, kivéve a mamutborjút, aki Jurij Hudijnak köszönhetően immár halhatatlan.

Néha jó nyenyecnek lenni.