Ez a jelenet a létezés alapritmusát fogalmazza meg, és ugyanakkor az örök újjászületés misztériumáról beszél, csak a szép rend helyett a céltalan esetlegesség irányítja (ha ugyan a céltalan esetlegességnek van iránya). Payer Imre ebből a reménytelen lírai helyzetből szólal meg. Kisszerű események kaotikus sodrásában hányódik tehetetlenül. Mégis, azáltal, hogy megfigyel, majd megfogalmazza, végül pedig rögzíti, amit lát, egyszerre kívül kerül rajta. És kívül kerül önmagán is, hiszen látja önmagát, de a hagyományos lírai én szemmel láthatóan hidegen hagyja. Előző, Egyes szám, egyetlen személy című kötetéhez képest mostani verseinek legfőbb újdonsága ez: amikor a beszélő alanyt már annyira sem érdekli saját személye, hogy tárgyiasítsa, végképp nagykorúvá vált.

Pontosabban érdekli, de nem analizálja, csupán jelzi olykor a versek szövegében határhelyzetét, hogy tehát egyszerre résztvevője és megfigyelője az elbeszélt eseményeknek. Az olvasó időnként ilyen önreflexiókat kap: "Láttam", "látom" "Ott voltam. Láttam", "Figyeld csak", Figyeli", "emlékszik", "visszakémlel", és valamivel bővebben: "Ő, a tanú, a terem szélén állt, onnan figyelt". Fontos észrevenni, hogy nem a teremben, csak a szélén állt.

A szélről nézve a terem, kórházi szoba, lépcsőház, pince, gang, metrókocsi, busz és mindenekelőtt az utca egyetlen hatalmas metaforává nő: a kiürült emberi tömeglét metaforájává. Payer tekintete nem szépíti meg rettenetes városát, verseiben nyoma sincs az irodalmi kocsmaromantikának. A lepusztult, mocskos és bűzös város lét alá szorított lakói kíméletlen harcot vívnak a túlélésért, leplezetlen erőszak irányítja életüket, aki nem áldozat, az agresszor. Így például az Árész árnya a metrón átsuhan című versben két ismeretlen férfi méregeti egymást, minden ésszerű ok nélkül rettegve és támadásra készen. Payer remek leleménnyel folytatja korábbi verseinek ironikusan anakronisztikus mitologizálását. A zsúfolt járművön az egymás perszonális terébe tolakodókat a háború istene szállja meg; a neonfényből Hádész, a halál istene néz mereven; és a költő, mint Ikarosz, repülni szeretne, de nem tud: igazi állapota a folyamatos zuhanás. Vagyis Payer nem klasszicizál, nem emeli magát utalások hálójával - ha máshogy nem megy - legalább intellektuálisan földhözragadt világa fölé.

Pedig, bármennyire álcázza is, tudós költő, doctus. Ha egyszer az antikvitáshoz fordul, mindjárt megmunkál pár alkaioszi strófát és disztichont is. De nem azért, hogy feldíszítse velük verseit, és nem is azért, hogy szakértelmével hivalkodjon. Payer Imre mitológiája rémálom a változatlan emberi természetről, ezért aztán verslábait sem faragja ízlésesen hibátlanra, inkább félbehagyja őket, vagy szándékosan beléjük metsz.

Azt hiszem, érzékei szokatlanul ki vannak élezve. A körutat róva, a metróba aláereszkedve olyan feszülő indulatok erőterébe kerül, amelyek fenyegetése elől nem lehet kitérni. Érdemes hát odafigyelni arra, amit mond.

Tipp Kult, 96 oldal, 1470 forint.