ezdetben általános volt az a vélekedés, hogy kizárólag pénzügyi válsággal van dolgunk, ami földrajzilag is korlátozott térben, döntően az USA-ban bontakozik ki. Még a vezető nemzetközi gazdasági szervezetek is komoly késéssel "fedezték fel", hogy a globálissá váló pénzügyi krízis súlyos - az előrejelzésekben hónapról hónapra súlyosbodó - makrogazdasági válságot von maga után. Csak napjainkban jelentek meg az első figyelmeztetések a válság harmadik szakaszáról, amely szociális krízisként írható le, és amelynek legnehezebb része még előttünk áll. Végül szinte említés sem történik a szerintem legkritikusabb negyedik fázisról. Ezt a válság tudati-mentális következményei jellemezhetik, amelyekkel jóval a gazdasági válság mélypontja után szembesülhet a világ. Számos történelmi párhuzam hozható fel annak igazolására, hogy súlyos politikai, gazdasági és társadalmi megrázkódtatások számottevően hatnak a következő időszak "ideológiájára", és táptalaját jelentik a demagóg és populista politikának, amely mögé könynyen meg lehet szerezni a vesztes és kiábrándult tömegek támogatását.

Tekintettel arra, hogy számos jövőbeli fenyegetésnek most kell(ene) elejét vennünk, az írás két területtel foglalkozik részletesebben: a válság hosszabb távú, de már ma nagy valószínűséggel előre jelezhető következményeivel, és a válság utáni magyar gazdaságpolitika néhány alapkérdésével. Ez utóbbit meglehetősen nagy homály fedi, de legalábbis koncepcionális zűrzavar uralja.

Az elmúlt hónapokban a nemzetközi gazdasági kommunikáció fő témáját a krízis közvetlen negatív hatásait csökkenteni szándékozó és többnyire rövid távon hatásos mentőakciók jelentették. Jóval kevesebb figyelmet kapott két további kérdés. Egyrészt, hogy a mentőakciók együtt járnak-e olyan szerkezeti változásokkal, amelyek új, életképes és fenntartható termelési-pénzügyi struktúrákat hoznak létre, avagy a válság kirobbanásáért és elmélyüléséért ugyancsak felelős korábbi struktúrák megtartása mellett csupán méregdrága, de felszíni kezelést takarnak. Másrészről: a sikeres akciók jövőben esedékes költségei mindeddig háttérbe szorultak. Az óriási költségvetési deficit, az esetenként drámai mértékű eladósodás terheinek a következő generációra hárítása, valamint a középtávon elkerülhetetlennek tűnő inflációs nyomás meghatározó elemei lesznek a válság utáni időszaknak. Az inflációt nemcsak az adósságoktól való "megszabadulás" kényszere táplálja, hanem a kibontakozó fellendülésnek a nyersanyag- és élelmiszerárakra gyakorolt hatása is. Nagy valószínűséggel a kettő (vagyis az "örökölt hazai" és az importált infláció) erősödése időben egybe fog esni, tehát egymást kölcsönösen erősítheti.

Ráadásul az elmúlt évek "tűzoltásai" miatt sok esetben háttérbe szorultak vagy egyenesen kiestek a gazdaságpolitika látóteréből olyan globális kérdések, amelyek a közeljövőben egymással öszszefonódva jelennek meg a válság hoszszabb távú következményeinek kezelésével. Közülük néhány:

- a kialakult helyzet gazdasági és társadalmi hatása mindazon társadalmi rétegekre, amelyek hosszabb távra tervezett megtakarításaikat vagy azok nagy részét elvesztették (nyugdíjalapok, életbiztosítás stb.);

- a növekvő munkanélküliség és a világ számos régiójában a munkaerőpiacot éppen a következő években elérő demográfiai hullám, amely esetenként drámai mértékben teszi láthatóvá a világ foglalkoztatási problémáit;

- a fejlett országokban, mindenekelőtt Európában az elöregedéssel járó gondok, amelyek messze nemcsak gazdasági, hanem alapvetően társadalmi feszültségeket generálhatnak;

- a gazdasági biztonság felértékelődése (mindenekelőtt az alapvető energiahordozók, nyersanyagok, valamint az élelmiszer-termelésre alkalmas földterületek biztosítása;

- a globális felmelegedés elleni küzdelem, az egyre kényszerítőbb és nemzetközileg összehangolt környezetvédelmi stratégia és a viszonylag magas gazdasági növekedési ütem közötti ellentmondás kiéleződése legalábbis a válságot követő első időszakban.

Az új korszak gazdaságpolitikáját valószínűleg nem egyfajta "mainstream" filozófia fogja alakítani, hanem különböző gazdaságpolitikai mixtúrák jönnek majd létre, amelyekben helyet kapnak az egyes nagyobb régiók és országok sajátos körülményei, miközben bizonyos alapvető globális játékszabályokat - a fenntartható fejlődés érdekében - a világgazdaság valamennyi résztvevőjének be kell tartania. A korábbiaknál nagyobb szerepre tehetnek szert a megfelelően előkészített, pragmatikus, ideológiától mentes, ugyanakkor a hosszabb távú előnyöket vagy ezek megteremtését előtérbe helyező innovatív stratégiák. Abból, hogy a neoliberalizmusnak nevezett korszaknak vége, még nem következik, hogy annak minden elemétől meg kell, vagy akár meg lehetne szabadulni. A világkereskedelem nyitottsága, a nemzetközi tőkeáramlás megfelelő nemzeti és nemzetközi ellenőrzés melletti nagyfokú szabadsága, a globalizáció elért szintje, nem utolsósorban pedig az általa biztosított előnyök megtartásának igénye - beláthatatlanul súlyos következmények nélkül - nem teszi lehetővé a korábbi rendszer gyors felváltását valamilyen másik modellel.

Az viszont kétségtelen, hogy megnő az állam, az állami beavatkozások szerepe. Közel sem mindegy azonban, hogy ez milyen területeken és céllal történik (pontosabban rövid távú mentőakciók érdekében vagy a válság utáni időszakra való tudatos felkészülés okán). Nem kevésbé fontos új versenyképességi tényezővé válik a közigazgatás minősége, még inkább azonban az egyes társadalmak reform- és megújulási képessége és készsége. Ne felejtsük el, hogy a krízist követő időszakok sem lesznek felhőmentesek, ezért a szociális kohézió és szolidaritás szintje és tartóssága sem elhanyagolható tényező.

A jelenlegi helyzetben, amelyet - messze nem utolsósorban Magyarországon - egyre erőteljesebb demagógia, populizmus, a tényektől, lehetőségektől és kényszerektől elszakadó "nagy álmok" megjelenése, valamint ezek növekvő támogatottsága jellemez, nem lehet eléggé hangsúlyozni két alapvető körülményt.

Egyrészt a válság utáni időszakban sincs ésszerű (életszínvonal-beli felzárkóztatást ígérő) alternatívája a nyitottságnak, a világgazdasági folyamatokba való sokoldalú bekapcsolódásnak, vagyis - leegyszerűsítve - az exportorientált fejlődésnek és fejlesztésnek. Mindenfajta elzárkózási kísérlet vagy a nemzetközi együttműködés helyett a tízmilliós belső piacra való támaszkodás (ami egyébként egy csaknem 500 milliós piac integrált és korlátozások nélküli része) rövid távon nemcsak kudarcot vallana, de hatalmas társadalmi és gazdasági költségekkel, történelmi leszakadással, Európából és a modern világból való kiszakadással járna.

Másrészt: bármennyire is láthatók az elmúlt két évtizedben létrejött duális szerkezet hátrányai (az előnyeiről, valamint arról, hogy milyen következményekkel járt volna, ha másfajta fejlődési mintát választunk, egyáltalán választhattunk-e volna mást - a "tudományos" és szakmai vitákban sajnos szó sem esik), a magyar gazdaság szerkezete hosszabb ideig ilyen marad. A cél nem a fejlett szektorok korlátozása, visszanyesése vagy belesimítása a szürke középmezőnybe, hanem a kevésbé fejlettek felzárkóztatása, a világszínvonalú és a versenyképessé tehető szegmensek közötti kapcsolat erősítése.

A magyar gazdaság fenntartható fejlődésének egyik lényeges korlátját a fejlesztéshez és a fenntarthatósághoz nélkülözhetetlen külső források elérhetősége jelenti. Ezt a korlátot önmagában a magyar gazdaság egészségesebbé válása képtelen megszüntetni, mert a világméretű forrásszűkét nálunk jóval nagyobb befolyással bíró országok és pénzpiacok idézik elő. Mindenekelőtt az amerikai, de részben az európai mentőakciók is elszívták a rendelkezésre álló tőkéket, és a fennmaradó vagy akár tovább éleződő likviditásszűke, továbbá a még rendelkezésre álló szabad pénzeszközök igénybe vételének költsége a kisebb alkuerővel rendelkező országokat érinti kedvezőtlenül. Ez az állapot fennmaradhat, ezért erre is fel kell készülnie a hazai stratégáknak.

A magyar gazdaság nagyfokú sebezhetősége csökkenthető, de meg nem szüntethető.

Az elmúlt évtizedekben mindenütt az exportra épített fejlesztési koncepciók bizonyultak sikeresnek, hiszen a gyors növekedés legfontosabb záloga szinte mindenütt a külkereskedelemnek a GDP ütemét kétszer-háromszor meghaladó bővülése volt. A jelenlegi válság, ezen belül pedig a nemzetközi kereskedelem példátlanul nagymértékű zsugorodása sem kérdőjelezi meg a stratégia helyességét. Várható ugyanis, hogy később a külkereskedelem ismét húzóágazattá válik.

Egyébként minden egyéb variáció (bezárkózás, protekcionizmus, belső piacra orientáció) egy kis ország számára zsákutca, amely további komoly életszínvonal-romlással járna. A pénzügyi sebezhetőséget csak a hazai megtakarítások jelentős növelésével lehet érdemben csökkenteni. A strukturális sebezhetőség (a modern szektorokra való összpontosítás) nem a transznacionális vállalatok termelési láncából való kilépéssel mérsékelhető, hanem az értéktermelő lánc magasabb szegmenseibe való belépéssel, az életképes hazai beszállító hálózat következetes kialakításával, az oktatási-képzési és kutatási-fejlesztési háttér erősítésével.

A jelenlegi duális szerkezetből adódó feszültségek enyhítésének egyik alapvető eszköze a foglalkoztatottság növelése, az aktív munkaerő mainál jóval jelentősebb bevonása a legális munkaerőpiacba. Számottevő és részben új versenyképes klaszterek kialakítását is ígérő lehetőségek adódnak a környezetvédelemben, a vízgazdálkodásban, de az egészségügyben és az idősgondozásban is. Külön említendő a magyar mezőgazdaságban rejlő termelési-fejlesztési-modernizációs potenciál következetes kiaknázása, ami azonban megköveteli a jelenlegi birtokstruktúra alapvető átrendezését, és - legalább ilyen sürgetően - a 2011-ben esedékes mezőgazdasági földpiac-liberalizációra való felkészülést. (Ebben a vonatkozásban a 2004. májusi EU-csatlakozás óta gyakorlatilag semmi sem történt - alapvetően a rövidlátó és rendkívül káros belpolitikai/pártpolitikai érdekek miatt!).

A fejlesztési erőforrások meghatározó hányadát a válság utáni időszakban is valószínűleg az uniós források biztosítják. Ezért különösen fontos ezek hatékonyabb felhasználása néhány világos és követendő választási-támogatási-értékelési kritérium alapján. A pénzt koncentráltan a versenyképesség erősítésére kell fordítani, valamint arra, hogy a kevésbé fejlett régiók felkészüljenek a versenyképes szektorokból érkező tovagyűrűző hatások (spillover) befogadására. A kis- és középvállalatok támogatásában meghatározó feltételének kell lennie a versenyképesség erősítésének. Ennek két jól mérhető területe a vállalatok exportorientációja, valamint az eddigi import kiváltása nemzetközi szintű magyar termeléssel és szolgáltatással.

Sajnálatos, de nemzetközi összehasonlításban is érzékelhető, hogy Magyarország sebezhetőségének legkritikusabb területe jelenleg nem gazdasági (nyitottság, termelési szerkezet, dualitás), még csak nem is pénzügyi. A válság utáni időszakra való sikeres felkészülést a példátlan méreteket öltött tudati sebezhetőség akadályozza. Ez éppúgy tetten érhető a válságtudat gyengeségében, a reformkészség és -képesség legutóbbi időkig rendkívül alacsony szintjében, valamint a gyorsan szaporodó olyan jelekben, amelyek a társadalom jövőorientáltsága helyett a múltba menekülést ajánlják és gyakorolják - annak regionális stabilitást érintő kockázataival egyetemben. További alapvető tudati hiányosságok jellemzik a demokratikus jogok és az egyéni felelősség közötti minimálisan megkövetelhető "összhangot". A példátlan visszaesés idején is teljes erővel zajlik a felelőtlen belpolitikai (pártpolitikai) polarizáció, a társadalom megosztása.

Márpedig a tudati sérülések lényegi gyógyítása nélkül még az eszközeit egyébként jól megválogató és hatékonyan alkalmazó gazdasági stratégia sem lehet sikeres. Ezért a válság utáni időszakra való gazdaságpolitikai felkészüléshez nélkülözhetetlen, hogy ezzel egy időben a társadalom mentalitása is változzék. És ez a nehezebb.