James M. Cain: Szerenád

A bohó ifjan operaénekesi hivatásról vágyálmodozó szerző, kinek szárnyait anyja (Rose Mallahan, lírai szoprán) törte le, az alábbi műfajokat suvasztotta egy kötetbe: szappanopera, hard-boiled krimi, noir- és karrierregény, melodráma. Ám hiába a - műkedvelő zeneesztétikai fejtegetéseivel zsibbasztó - zsánerkutyulmány, az ironikus Carmen-átirat tizedik fejezetéig minden olyan egyszerű(nek tűnik), mint egy strandponyva.

Az ágrólszakadt dalnok a Tupinamba kávézóban henyél, mikor hirtelenjében megakad a tekintete egy kikapós indián nőstényen. S bár a férfiúi elragadtatás kétségtelen, Juana Montesről hamarosan az alábbi, tényszerű kijelentéssel szolgál: "A szeretőm egy hárompesós kurva volt". Hogy a viharvert gerlepár nem bonyolítja verbális abroncsolással letisztultan altáji vonzalmát, igazolja egy idézet: "- Nem, nem Hani! Adiós, te vagy szabad! Ne felejts Juana, de menj, gyorsan. Nekem most van sok pénz, lesz minden rendben. Kérek csak egy csók, szeretlek, nagyon!" Midőn ezek a szavak szökkentek ki a ledér, írástudatlan pályaelhagyó foga kerítésin, már egy esti iskolában koptatta a padot.

Mégis, mi ébresztette föl gyanakvásomat? Mindenekelőtt, hogy Sharp milyen bonyodalmasan vergődik zöld ágyra egy filléres lotyóval. Hogy az iguánalevest miseborral fölszolgáló ínyenc látja el a házimunkát, csábítaná hangjával a lányt. Míg Juana - eleinte - fizet, mint egy katonatiszt, és állást ajánl a kallódó muzsikus vándornak. Vagyis, Cain kiforgatja a hagyományos társadalmi nemi szerepeket. Majd a következő kijelentés vágott üstökön: "... olyan függő lettem tőle, akár narkós a kokaintól". Krónikásunk mondhatná ezt Juanáról, kivált lételeméről, az éneklésről. Azonban a drog neve: Winston Hawes - a vagyonos zenei producer, félvilági karnagy, birtokló mester. A "Papa".

A szexuális másság motívuma a harmincas évektől jelenik meg - föltűnő merészséggel - az amerikai keményvonalas bűnirodalomban. Így: Dashiell Hammettnél (A máltai sólyom; 1930), Raymond Chandlernél (A hosszú álom; Kedvesem, isten veled! 1939, 1940), majd Patricia Highsmith oeuvre-jében (az 1950-es Két idegen a vonaton, és a Tom Ripley-sorozat). Az 1937-es lélektani opus ezen irányzatba sorolható, de sem az említett klasszikusokkal, sem a debütáns-újító A postás...-sal nem képvisel hasonló minőséget.

A Szerenád 1956-os, Anthony Mann rendezte, hollywoodi feldolgozásában Mario Lanza egy módos társasági díva, kisajátító támogató (Joan Fontaine) és egy csóró mexikói bikaviador csemetéje között tipródik. A polgári-prűd vég nem marad(hat) el. Ettől irtózott kedves emberem, a költőien egzaltált Cain. Írói hitvallásaként Connersszel doboltatja ki, mit tart a szépségről: "ami az ember lelkébe hasít, akár a halál", mikor a felszín alatt ott szunnyad az "iszonyat". Mint a nyugodt óceánból hirtelen kiemelkedő cápauszony. Szépelgő alkotása ennek cáfolata.

Európa, 277 oldal, 2900 forint