E munka még nem fejeződött be, az unió nem is zárt be igazán augusztusra, hiszen például lehetnek halaszthatatlan versenyügyek, amelyekben mihamarabb dűlőre kellene jutni. S elképzelhető, milyen bírálatok érnék Brüsszelt, ha szépen mindenki kivenné az Egyesült Államokban, Kínában vagy Indiában ismeretlen egyhavi szabadságát. Így is kiveszik persze - hiszen az éves fizetett pihenőidő azért ennél jóval hosszabb -, csak nem szükségképpen augusztusban. Mondjuk, júliusban.

Szeptemberben viszont kinyit az őrültekháza. Az új parlament tényleg felveszi a tempót, hiszen például a pénzügyi szabályozás és felügyelet átírását is figyelemmel kell követnie, miközben az írek október másodikán megint népszavaznak a Lisszaboni Szerződésről, s ha igent mondanak, akkor még abban a hónapban meg kell nevezni huszonhét biztost, miközben persze Horvátország és Izland bebocsátásért dörömböl az ajtón. S ki kell nevezni az unió elnökét és a külügyi főképviselőt (külügyminiszter), kiknek pontos feladata nincs is körülírva a Liszszaboni Szerződésben, s nem is sejthető, hogyan működnek együtt egymással, valamint a bizottság szintén még kinevezendő elnökével, és a soros elnökséget adó ország állam- vagy kormányfőjével. Mindez a rengeteg teendő olyan történelmi pillanatban tornyosul az EU előtt, amikor a pénzügyi-gazdasági válság átrendezi a világ erőviszonyait, s a befolyás fokozatosan Nyugatról Keletre tevődik át. Hogyan szólhat bele az unió ebbe a folyamatba, ez a nagy kérdés, s félő, hogy a válasz nem ad okot túlzott derűlátása.

A pénzügyi szabályozásról és felügyeletről már zajló és az ősszel kicsúcsosodó vita csepp a tengerben. Jól érzékelteti, hogyan feszülnek egymásnak az európai nagyhatalmi érdekek, a kölcsönös bizalmatlanságnak milyen légkörében készülnek az új előírások. Miközben a németek az angolszász kapitalizmus bűneit emlegetik, a franciák arra készülnek, hogy a párizsi Défense negyedet az új európai pénzügyi központtá fejlesszék a britek rovására. Londonban kezelik ugyanis a németek és franciák által elátkozott fedezeti alapok (hedge fund) európai vagyonának nyolcvan százalékát, és Sarkozy francia elnök jó alkalmat lát a szabályok frissítésekor némi előnyt szerezni saját országának. Frankfurt, Párizs és London viaskodik egymással, miközben a fedezeti alapok azzal fenyegetőznek, hogy sem az EU-t, sem az említett versengő három nagyvárost nem választják, hanem békésebb tájakra eveznek a pénzükkel együtt. Akkor persze, amikor az unió számára a világgazdaságival egyenértékű kihívás a társadalmak elöregedése, a nyugdíjak finanszírozása, vagyis a nyugdíjalapok hozamának garantálása, például a fedezeti alapok befektetésein át. Jellemző, ahogy Christine Lagarde francia gazdasági miniszter megpróbálta megakadályozni a brit liberális Sharon Bowles megválasztását annak az európai parlamenti bizottságnak az élére, amelyik a pénzügyi szabályozás reformjába fog beleszólni.

Ám Brüsszelben az újraválasztásáért kampányoló portugál bizottsági elnök, José Manuel Barroso arról szónokol, hogy Európa példát mutat a világnak a szabályozás és a bankfelügyeleti rendszer átalakításában. Kár, hogy a világ más fontos részein, jelesül az Egyesült Államokban, Kínában és Indiában ezt nem így látják. A Brüsszelt és más fővárosokat is figyelő elemzők szerint ezekben az államokban mindinkább a lecsúszó, lassan döntő, kevéssé hatékony térséget látják az unióban.

Az őszi válaszoknak, szavazásoknak és személyi döntéseknek a tétje éppen az: meg tudja-e változtatni az unió a világban róla kialakuló képet. A pontosan körül nem határolt elnöki pozícióért már megindult a vetélkedés, amely persze a háttérben zajlik, alkuk mentén, vagyis a politikából amúgy is kiábrándult európai polgárok beleszólni sem tudnak. A britek - az ellenzéki konzervatívok is - jelezték, szívesen látnák a munkáspárti Tony Blairt az EU élén. Mások a spanyol Felipe Gonzálezt, az osztrák Wolfgang Schüsselt, a finn Paavo Lipponent látnák az unió csúcsán. A külügyminiszteri posztra északiak vetettek szemet, a svéd Carl Bildt és a finn Ollie Rehn, de feltűnnek még újabb nevek is. Ha baloldali lesz az elnök, akkor a bizottság élén maradhatna a néppárti Barroso, akinek persze sokan a szemére vetik, hogy a válság elején keletkezett irányítási űrt nem tudta betölteni. A hatalmi egyezség persze nem szükségképpen veszi számításba, hogy ebben a történelmi pillanatban ki is képviselhetné a legjobban az unió érdekeit.

Ám lehetséges, hogy ez képtelen vállalkozás volna. Az unió, a huszonhét tagország közössége, elnevezése inkább egyfajta jövőkép, amelyet most az új parlamentben is számosan megkérdőjeleznek. Az EU nem egy ország, hanem huszonhét érdek kifejeződése, így talán fölösleges is kérdőre vonni a soron következő választásokkal, s nem a távoli kihívásokkal foglalkozó politikusokat, miért nem adják fel a nemzetközi szervezetekben őrzött pozícióikat, s miért nem adják át e helyeket az Európai Uniónak, emelve annak tekintélyét az átalakuló világban. Az egységes kül- és biztonságpolitika híján azonban éppen ez a magatartás erősíti a jövőt illető kételyeket. Mint Philip Stephens a Financial Timesban érzékletesen kifejtette: ha az EU-ra hiába váró Egyesült Államok és Kína megalakítja a kettők csoportját (G2), a sok európai hely a nemzetközi szervezetekben leértékelődik, s bizony félő, a kibontakozó sokpólusú világ nem annyira a jogra, mint inkább az erőre alapozódik majd. A brit külügyminiszter, David Miliband ezt úgy értékelte, ha az EU el akarja kerülni a G2 dominanciáját, akkor be kell férkőznie igazi partnerként harmadiknak a G3-ba. Ám a kérdés éppen ezért kérdés marad: lehetnek-e a hármak huszonkilencen?

Brüsszel, 2009. augusztus