Egy jámbor hazafi
A saját életére gondolt, az alacsony jövedelemre, s arra, hogy már évek óta nem sikerült megjavítani rogyadozó kertes házának tetőzetét. Összeszedte minden bátorságát és kilépett a kapualjból. Le a kommunistákkal, kiabálta torkaszakadtából. Pillanatokra megdermedt a saját hangjától, hiszen mindeddig még álmában sem merte volna kimondani ezt a mondatot. Óvatosan jobbra majd balra nézett, aztán fülelt. Nem történt semmi. A közelben ácsorgó rendőrök együgyű arckifejezéssel bámészkodtak, figyelemre se méltatták, de ő mégis jobbnak látta, ha visszavonul a kapualjba. Jobb lesz kivárni, gondolta.
Miután nem történt semmi baj, újra összeszedte bátorságát. Kilépett a járdára és újra elkiáltotta magát. Le a kommunistákkal! Egyszer, kétszer, háromszor...
Néhányan megtapsolták, néhányan furcsán méricskélték.
Ennyiben is maradt volna, ha nem kattan el egy fotóriporter gépe, és nem szólítja meg az egyik fővárosi lap újságírója, aki néhány mondatos interjút kért tőle. Lesz, ami lesz, gondolta, és azt nyilatkozta, hogy torkig van mindennel, húsz éve gürcöl, de a kommunisták még arra se méltatják, hogy kölcsönt adjanak a tetőzet megjavítására. Őt mindig félreteszik, kisemmizik.
Aztán hazasietett, nehogy elmulassza megnézni kedvenc focicsapata fontos meccsének helyszíni közvetítését. Nem akart gondolni a történtekre, mert tudat alatt félt a következményektől. Álmatlanul forgolódott az ágyban, attól tartva, hogy elbocsátják munkahelyéről. Bántotta a lelkiismeret, mert meggondolatlanul belekeveredett ebbe a slamasztikába. Bár ne válaszolt volna annak az újságírónak, a többit akár le is tagadhatta volna.
Másnap több munkatársa a fővárosi sajtóterméket lobogtatva lelkesen üdvözölte. Jól megmondtad, szakikám, helyeseltek vállveregetve.
A napilapban megpillantotta saját fényképét, a fotó alatt pedig néhány mondatos idézet állt, de abban nem az állt, amit mondott. Szó sem volt a tetőzetről. A kommunistákról sem, csupán arról, hogy ő, Lazar Trifunovics nem hagyja, hogy a szerbeket kisemmizzék, és saját országukban idegenként kezeljék őket. Ilyesmit soha nem ejtett ki a száján. Nem sok ideje maradt a töprengésre, mert kisvártatva megjelent a munkavezető és átölelte.
Gratulálok, mondta, igazi hazafi vagy!
Köszönöm, dadogta Trifunovics.
Nagyon megkönnyebbült, mert a nagy kommunistának számító munkavezető bosszújától tartott a leginkább.
Ettől a naptól kezdve Lazar Trifunovics élete megváltozott.
Maga sem tudná felsorolni hány értekezletre, ünnepségre, rendezvényre kapott meghívót. Egyszerű kisember, és a rendszerváltás hőse, írta róla az újság, amelyet ő gondosan a családi ereklyék közé helyezett. Az egyik értekezleten saját munkavezetője pedig indulatosan szidalmazta a kommunistákat, mire leginkább az igazgató tapsolt neki. Nem fognak bosszút állni rajtam, nyugtatta magát Lazar Trifunovics.
A lakásbizottság elnöke bocsánatot kért tőle, mert eddig nem vették figyelembe lakás-felújítási kérelmét. Megnyugtatta, hogy napokon belül átveheti a kiutalást.
Feltétlen igazad van, mondta szemlesütve, ha nem akadályozzuk meg, akkor az albánok, a zsidók, a magyarok és a romák, kiforgatnak bennünket a sajátunkból. Vissza kell szereznünk tulajdon országunkat.
A munkavezető javaslatára beiratkozott a Szerb Radikális Pártba, minek után néhány nap elmúltával munkavezetővé avanzsált, de az sem kerülte el a figyelmét, hogy egyre több régi munkatársa félve tekint rá.
Nem ment a fejébe, hogy most tőle, a hazafitól ugyanúgy félnek, mint ahogy ő félt a kommunistáktól? Azzal vigasztalódott, hogy valószínűleg bedőltek az amerikai propagandának. Amerikai propaganda, forgatta a szájában a szavakat. Hiszen ím, még a szókincse is megváltozott. Azelőtt soha sem érvelt volna az amerikai propagandával. Még Tito ideje alatt sem. Most meg unos-untalan erről szól a fáma. Meg a globalizmus! A nemzetárulók. A zsidóbérencek. A cselvető magyarok, akik 1956-ban telepedtek be ide közénk. Egyik fogalommal sem volt tisztában, de ismételgette a többiekkel.
Akkor jött a derült égből a villámcsapás. A fia katonai behívót kapott.
Kétségbeesetten meghallgatást kért pártjának helyi vezetőjétől. Az ellenség mindenhova befurakodik, a katonai ügyosztályba is, csapott az íróasztalra a pártvezér. Ne legyen gondod, intézkedünk. Fel sem merülhet, hogy a legjobb hazafiak a fronton vérezzenek el, míg a nemzetárulók a kávéházakban ücsörögnek.
Két nap múlva hívatta, s tudatta vele, hogy azonnal keresse fel Niksics profeszszort, aki el fogja intézni, hogy a fiát rendkívüli úton felvegyék az egyetemre. Informatikus lesz a gyerek és magától értetődő, hogy ösztöndíjat biztosítunk neki.
Lazar Trifunovics megkönnyebbült.
Mégiscsak van igazság, gondolta. Csak akkor bizonytalanodott el ismét, amikor a szomszéd remegő hangon tudatta vele, hogy fiát az éjjel elcipelte a katonai rendőrség. Azt mondták, hogy gyakorlatra viszik, azonban olyan hírek keltek szárnyra, hogy a tartalékosokkal meg sem állnak Vukovárig.
A szomszéd fia soha sem tért vissza a frontról, az ő fia pedig befejezte az informatikát, s a diploma megszerzése után hányavetin közölte az apjával, hogy a németországi nagybácsi munkahelyet szerzett neki. Küldi a papírokat, és elszelel, amint rendezi a munkavállalási vízumot.
A nagybácsi, mi, hördült fel az apa. S ki tudja hányadszor elmesélte neki, hogy utolsó találkozásukkor összekülönböztek a nagybácsival, aki azt merészelte mondani, hogy az urak a bolondot járatják vele. Te meg eliszkolsz, amikor a legnagyobb szükség lenne rád. Nincs benned egy cseppnyi hazafias érzés sem.
A fia az arcába röhögött.
Sz...ok a hazafiakra, mondta. Tönkretették az életemet.
Lazar Trifunovics körül megfordult a világ.
Mi mást válaszolhatott volna, mint azt, amivel minden kelet-közép-európai hazafi védekezni szokott: A haza szent, minden áldozatot meg kell hoznunk érte, hadarta.
Akkor miért nem engedted, hogy a frontra vigyenek, mint a szomszéd fiát, kérdezte a fia gúnyos hangon. Az apa szíve erősebben kalimpálni kezdett. Az asztal sarkába támaszkodott.
A fia a székre segítette.
Szegény apám, mondta, igaza volt a nagybácsinak, bohócot csináltak belőled.
Lazar Trifunovics eltolta a fia segítő kezét. Megbolondult az egész világ, dadogta maga elé holtsápadtan.