Zajokkal fekszünk egymásra.

Az utca benyal a szobánkba

(a redőny gyengéd résein),

átvesszük ritmusát. Megértjük

egymást, mint a napszakok.

Bőrünkön a másik árnyéka

kitart a váltásig, ahogy távolból

gyárkürt jelzi a metszéspontokat.

Akarom mondani, hogy a

zajos hűtő nyitva, de mindig

úgy fordulunk, hogy szólni nem

lehet. Folyik a víz kifelé, túl

sok jelentése van most a semminek.

Akarom mondani, mi így,

bőrmentén imádkozunk, felhúzva

egymást az égig, ágyon, ágyékon.

Valamit súgok a füledbe, nem

értem. Azt a nyelvet nem, csak

a biztonságát érzem. Szétszedjük,

majd máshogy rakjuk össze

egymást. Egészen.

 

Sopotnik Zoltán (1974).

Harmadik verseskötete, a Futóalbum, a Kalligramnál várja közreadását.