- A szürreális cím egy 1984-ben készült tanulmányé, amelyből kiderül, hogy a legtöbb magyar turista a Cápa és Az utolsó tangó Párizsban című, itthon be nem mutatott filmeket nézte meg a nyugati mozikban. Miért jelentette meg most az akkori tanulmányait?

- Nagy fordulatok után háttérbe szorul, elfelejtődik vagy el is fojtódik a múlt. Belső kíváncsisággal elővettem ezeket az írásokat, és úgy láttam, talán érdemes összegyűjteni őket, mert egységet alkotnak. Fontosnak érzem, hogy a Suhrkamp kiadó szíves engedélyével Hans Magnus Enzensberger egyik híres korabeli médiaelméleti tanulmányával is kiegészíthettük a kötetet.

- Amely, akárcsak a nyugati újbaloldali eszme általában, hatott az ön gondolkodására is. Hiszen az új kommunikációs csodák, mint a képmagnó vagy a számítógép közösségi, emancipatórikus (az intézményi nyomás elleni) és demokratikus használatát szorgalmazta.

- Igen, de ez nem jelenti azt, hogy akár Enzensberger, akár más újbaloldali teoretikus tételeinek minden részletével egyetértettem. Alapvető mozgatórugónk itthon a felszabadulás utáni vágy volt: ledobni a cenzurális és pártállami kötöttségeket. Optikai csalódás, hogy ez azonos a nyugati újbaloldal felszabadulás iránti vágyával.

- Ők a tőkés üzleti-fogyasztói modell ellen lázadtak...

- Úgy van. Más szóval az úgynevezett represszív tolerancia ellen, ami azt jelenti, hogy úgy nyomják el őket, hogy mindent megengednek nekik. Mi, akik itt ültünk a kommunizmus kellős közepén, csak néztünk... Mégis tőlük vettünk át gondolatokat, frázisokat, konstrukciókat, miközben többet tudtunk, mint ők. Hiszen tapasztaltuk, ha a társadalmat - úgymond - fölszabadítják a kapitalizmus alól, akkor ennek nem szuperszabadság a vége, hanem diktatúra, elnyomás. Ezzel kapcsolatban sok konfliktusom támadt, amikor 1983-84 és 1986-90 között tanítottam Salzburgban és Bécsben. Az osztrák kommunistákkal szimpatizáló néhány diákom épphogy föl nem jelentett az itthoni hatóságoknál, hogy "itt van ez az elvtárs, aki az épülő szocializmus országából jött, és azt mondja, ott nem minden jó". Holott szolidan adtam elő a hazai viszonyokat, mert később is szerettem volna kimenni, de nem hazudhattam.

- Visszatérve a kötetben szereplő írásokra, a központi médiumok decentralizálását, városi újságok, rádiók, tévék alapítását is szorgalmazta.

- Igen, mert azt kerestem, kerestük Lázár Guy barátommal és másokkal, hogyan lehetne valamivel szabadabban, kreatívabban, szociálisabban működtetni a pártállami rádiót, televíziót. A hazai politika doktrínáit, például a párt vezető szerepét nem vonhattuk kétségbe. Akkori elképzeléseinket az is befolyásolta, hogy csak tényszerűen ismertük a nyugati közszolgálati médiamodelleket - én például nyitott füllel és szemmel jártam az Egyesült Államokban, Angliában, Németországban -, de nem élményszerűen, mint a pártállamit.

- A mából visszanézve: a rendszerváltáskor és utána hol "szúrtuk el" a médiában? Talán azért jogos ezt öntől is kérdezni, mert egy ideig parlamenti médiaszakértő volt.

- Nehéz erre válaszolni. Az Antall-kormány idején számomra érthetetlennek tűnt, miért nem tud megegyezni egy észszerű kompromisszumban a két nagy rendszerváltó párt. Mára világossá vált: oly durva a hazai társadalom megosztottsága, a gyűlöletbeszéd olyannyira elterjedt, olyan hangot ütnek meg a politikusok, olyan stílusban írnak az újságok a másik oldalról, hogy ez a képlet kiveti magából a közszolgálati megközelítést - az már egyik oldalon sem tűnik természetes erkölcsi igénynek. Az is kiderült, hogy a médiapolitika nem egy önálló, független szakpolitika, amelynek művelői leülnek egymással, és kitalálnak valamiféle optimális megoldást. Inkább olyan terület, ahol a politikai-ideológiai ellenségesség csap össze. Ráadásul nyersen érvényesül a pártok klienseinek érdeke. A rendszerváltás előtt nem láttuk át a társadalomnak azokat a mély törésvonalait, amelyek később előtérbe kerültek, és amelyek körül a mai politika zajlik. Diktatúrában ezt nehéz látni, mert a közös "ellenség" összeköt: a Jók vannak az egyik oldalon, a Rosszak a másikon. Nem hittük, hogy a "mieink", ezek a derék emberek majd kígyót-békát fognak kiabálni egymásra. Ilyen értelemben bizony naivak voltunk.

SZEKFÜ ANDRÁS

1941-ben született Budapesten.

1959-1960 között munkás.

1960-1963 között kutatóvegyész-hallgató az ELTE-n.

1963-1968 között magyar-népművelés szakot végez ugyanott.

1969-1990 között a Tömegkommunikációs Kutatóközpont (és jogutóda) kutatója.

1991-2004: a Szezám Kommunikációs Kft. ügyvezető igazgatója.

1999-2003: a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa, 2008-tól c. egyetemi tanára.

2005-2007: a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa.

2006-tól a Zsigmond Király Főiskola docense, majd tanszékvezető tanára.

2007-től a Magyar Kommunikációtudományi Társaság alelnöke.