Hófehér falak, elegánsan redőzött, ablakokkal megszakított nádfedelek, íves oszlopok szabta tornácok. Az udvarokon többnyire német és osztrák rendszámú Mercedesek, Audik. Egyszerre csak beugrik a szombat reggeli piac Keszthelyen, ahol elegáns kutyusok kergették egymást, őszülő gazdáik meg németül egzecírozták őket. Törzsvevőim, jegyezte meg büszkén a fejkendős paraszt néni, miközben a számlát töltötte ki a pohárnyi eperért járó százasról. Kötelező, nyomta hárító kezembe a kis cetlit, ők elvárják, int fejével a piacot megszálló külföldi nyugdíjashad felé. Akik a jelek szerint ebből az utcából indulnak portyázni, bámulom hoszszasan a falvédőre illő steril portákat, az épületegyüttes akár egy skanzennek is a díszére válna.

Kedvünk lenne a hatást egy pohárral leöblíteni, betérünk hát a környéket egykor fémjelző nemesi dinasztia pincészetébe. Hatalmas ódon tér, kilométer hoszszú, patinás penésszel bevont borosüvegsorok. Készséges borász siet fogadásunkra, aki látható rutinnal kezeli a vámpírfilmbelsőnek szóló elfogódottságunkat. S ha már lúd, legyen kövér, végigvisz minket az egész birodalmon, hosszú termeken baktatunk keresztül, melyekben egyszerre akár ötszáz norvég, kínai, dán és lengyel tudja a cigányprímással húzatni. Az igazi luxust a végére tartogatja. Organikusra faragott faasztalok és báránybőrrel bevont székek egy intimre hangolt kisebb térben, saját toalettel, valamikor az elvtársak múlatták itt az időt, talán épp egy eredményes vadászat után, mert élni már ők is tudtak. Az új tulajdonosról, vagy legalábbis aki a helyi legenda szerint az volt, vagy talán ma is Demján Sándor, vendéglátónk vagy kevesebbet tud, vagy csak óvatos duhaj, mindenesetre gyorsan másra tereli a szót, s jól megérdemelt borkóstolóra invitál. Elsőként a helyi olaszrizlinggel kínál, pedig a szemünk egy Szeremlei-féle pinot noiron akad meg, de kísérőnk csak legyint, mondván, hogy próbálkozhatnak itt a Balatonnál vörössel, nem fog bejönni. Aztán megkóstoljuk a cserszegi fűszerest, hát igen, zamatos illatok lepik el az orrunkat és a szánkat, ezt nehéz lenne überelni, de borászunk becsületére váljon, hogy kísérletet tesz rá. Felmutatja sikerterméküket és állítja, minden náció ízlése azonos, legalábbis ami a bodzabor iránti elkötelezettséget illeti. Ebből élünk, vallja be szégyenlősen a hely szelleme, főleg az ide betévedő nők veszik otthonmaradt férjeiknek. Mi is kapunk egy kóstolónyit a leginkább bodzaszörpre emlékeztető édes nedűből, s azonnal kiderül, hogy én is nőből vagyok, kérnem sem kell, férjem már csomagoltatja is a szakmailag nehezen vállalható, de a közönség imádatát oly sikeresen kiváltó produktumot. Közben kifizeti az alkalmi idegenvezetésért és kóstolásért kért ötezer forintot is, amit borász kísérőnk utánozhatatlanul sármos mozdulattal, játszi könnyedséggel vág zsebre.

Bortól mámoros fejjel lépünk ki a napra, s valamiért sajtra támad gusztusunk. Lefelé vesszük az irányt, s egyhamar egy kedves családi vendéglőbe botlunk. Kockás terítők, fehér csipkefüggönyök, békebeli fotók és csetreszek. A sajtkínálat nem túl erős, megakad viszont a szemünk a szomszéd asztalhoz kivitt pompás látványon. A trendi fiatal pincérlány németül magyarázza az ott ülőknek, hogy ez egy palacsintába göngyölt, sajttal leöntött fokhagymás csalán. Nem tudjuk kihagyni, bűn is lenne, hihetetlenül könnyű, ízes költeményről van szó, kifizetjük érte az értékéhez képest feltűnően alacsony árat, s újult erővel folytatjuk vándorutunkat.

A környék, ahová jutunk, enyhén szólva sem nevezhető csórónak. A pazar panorámában hatalmas újbarokk paloták, a nádfedél alatt többszintes kúriák, tökéletesen ápolt kertekkel, esetenként szobrokkal. A késő délutánban szinte csak a kutyák ingerült ugatása veri fel a csendet, illetve az egyik még bevakolatlan házból hangos kurjongatás hallatszik, s láttunkra már bújnak is elő az erős, többnyire kopasz ifjak, meztelen felsőtesttel, terepszínű katonanadrágban, hatalmas bumszli bakancsban. Szó, ami szó, néptelen vasárnap délután nem a legmegnyugtatóbb társaság, de előítéleteinket megcáfolandó a legények már tolják is felénk a kezükben lévő üvegeket. Egy kis citromos sör, kérdezik bajtársiasan, de mi már csak maradnánk a bornál, s ezt tudtukra is adjuk. Csalódottan indulnak a nyomunkban, Horthy Miklós katonája vagyok, üvöltik a gyönyörű naplementébe, halálbrigád, halálbrigád, folytatják erős eksztázisban, tulajdonképpen egyáltalán nincs ellenünkre, amikor néhány száz méterrel később elválnak útjaink, s ők egy másik irányban masíroznak tovább.

Rég örültem ennyire egy nyitott kocsmának, mint amibe a kikötőnél botlunk. Az erős és tiszta birspálinkától egyszeriben alábbhagy a gyomorremegésem, s még a gyaníthatóan kéregetni szándékozó csórót is boldog szívélyességgel fogadom. Hát még amikor kiderül, hogy egy egyetemre jártunk, csak belőle vidéki tanár lett. Egészen négy évvel ezelőttig, amikor kirúgták, azóta alkalmi munkákból tengődik. S hogy megint milyen előítéletes voltam: csak egy szál cigit kunyerál. Kiderül, egy valódi helyi patriótához van szerencsénk, aki megtört megadással a tekintetében nyugtázza, ha neki nem is, másoknak nagyon is bejöttek az új idők. Kezdi sorolni, ki mindenkinek van például itt a kikötőben pazar hajója. Tudja-e, kié az egyes állás, kérdezi, s már mondja is, hogy a Princzé. Úgy tűnik, a Herceg is előkelő figurája a sokak által magyar Provance-nak tekintett térség helyi legendáriumának, hiába, a néphit természete már csak olyan, hogy szereti mindenféle csárdákban, fogadókban, s egyéb flancos építményekben fellelni az előle elsíboltnak tekintett pénzeket. A bukott bankáré mellett állítólag rögtön ott sorakozik a Simicska jachtja, aztán legnagyobb meglepetésemre egyszer csak elhangzik a nem annyira közismert Mesterházi Ernő neve is. Tudja, ő a Demszky csókosa, itt keressék a négyes metrót, a háza alatt, ne Pesten, oktat ki egykori évfolyamtársam. Hát igen, villan át az agyamon, ezek szerint már tényleg nincsenek titkok, pedig ha valamihez, a látszat fenntartására mindig nagyon értettek a városháza agyasnak hitt urai.

Ideje visszatérni, az alkotóházban vár a vacsora. Már a főtérnél járunk, amikor ismét a múlt bakancsos reinkarnációiba futunk, már régi ismerősként üdvözölnek minket, egy kis bort, kérdezik rekedt hangon, de valamiért megint nemet mondunk. Lassan fordulunk be a nyitott kastélykapun, s egyszeriben megérint a közel kétszáz éves épület kortalan eleganciája és emberséges békéje, az egykori kifogástalanul európai magyar arisztokrácia világának különleges atmoszférája. Aminek toleranciáját még az utóbbi évtizedek változó stílus- és értékrendjei sem tudták kikezdeni, bármilyen hihetetlen, de például a hatvanas évek lassan retróvá nemesült tárgykultúrája szervesen illeszkedik ebbe a klasszikus miliőbe. Bár már halljuk a vacsorára hívó harangszót, egy kicsit még megpihenünk a teraszon. Előttünk a hatalmas arborétum, mögötte a zalai dombvidék egyre sötétedő szelíd kontúrja, isteni mázli, hogy az egész még egyben van, hogy az éppen aktuális politikai kurzusok egyetlen aktuális haszonélvezőjének sem sikerült még rátennie az önző kezét. Nézem a szépen nyírt zöld gyepet körben szegélyező alacsony és hórihorgas, sovány és kövér, ezüstösen hamvas és mérgesen zöld fenyők impozáns kórusát, mintha üzenni akarnának valahonnan a távoli lényegből, s a látványnak ez az időtlen fensége váratlanul valami érthetetlen és megrendítő reménységgel tölt el.