A hajóépítés a XV-XVI. században valósággal nagyipari méreteket öltött, és a gyártási folyamat szervezettsége is ennek megfelelő volt. Velence korábban Genovával versengett a legnagyobb tengeri hatalom címéért. Veszedelmes ellenfele támadt azonban az Oszmán Birodalomban, miután Konstantinápoly meghódításával a török szultán olyan hadiflotta birtokába jutott, amely méreteit, felszereltségét és erejét tekintve vetekedett a velencei köztársaságéval.

A város szenátusa ezért 1473-ban rendeletet hozott arról, hogy az Arzenált ki kell bővíteni, termelő kapacitását meg kell növelni. A cél az volt, hogy a városnak ütőképes, bármikor harcba vethető flottája legyen. Eleinte huszonöt, nemsokára már ötven, később száz hajó horgonyzott a kikötőben (vagy várakozott rönkökre állítva a parton), készen arra, hogy bármikor elhárítsa az ellenség támadását.

A XVI. század közepén a hatvan hold kiterjedésű Arzenál műhelyeiben mintegy kétezren dolgoztak - ez volt a keresztény világ legnagyobb ipari létesítménye. A munkafolyamat megszervezésében először itt érvényesültek az ésszerű és hatékony termelés követelményei. Szabályozták a hajók méretét, kidolgozták a tipizált - ennélfogva pótolható - alkatrészek gyártási szabályait, sőt egyfajta "szalagrendszert" is alkalmaztak. Bevezették a termékek minőségének ellenőrzését.

(Frederic C. Lane: Venise, une république maritime. Flammarion, Párizs, 1985)

T. S. Eliot Hagyomány és egyéniség (1919) című írásában arról beszélt: a megelőző korok irodalma, a teljes irodalmi örökség valójában egyidejű. Kialakult, stabil rendet alkot, amelyet a frissen jött mű megzavar azáltal, hogy benne helyet követel magának, s ezáltal előidézi az egésznek, a teljes hagyománynak az újraértelmezését.

A Szegedy-Maszák Mihály főszerkesztésével kiadott A magyar irodalom történetei ehhez hasonló elgondolást követ. Az irodalmat nemcsak előrehaladó történetként, hanem olyan szellemi korpuszként kezeli, amelynek megismerése visszatekintő (retrospektív) módon végezhető el legeredményesebben. Az Előszó "visszafelé írt történelem"-ről beszél a mű koncepcióját illetően. Az irodalom éppen azáltal élő jelensége a kultúrának, hogy nem egyszerűen történelmileg datált teljesítményei vannak, hanem olyan értékminőségek hordozója, amely állandóan megszólítja a jelent, és a jelen kérdéseinek függvényében mindegyre új válaszokat hív elő.

Persze a jelen fogalma ugyanúgy konstrukció vagy fikció, mint bármi más, ennélfogva az sem magától értetődő, hogy milyen vagy melyik jelen nevében fogalmazódnak meg a múlt felé irányuló kérdések. Nem kétséges azonban, hogy a szóban forgó mű mindenekelőtt olyan nyitást hajt végre a jelen irodalomtudományos gondolkodása nevében, amely kitágítja és ezáltal átfogóbban kezeli az irodalom kérdéskörét. Ezek a történetek nemcsak versekről, regényekről, drámai művekről szólnak, nemcsak a hitviták és a politikai gondolkodás irodalmáról, hanem a társművészetekről is, a képzőművészetről és a filmről, a történetírásról és a zenéről. Az avantgárdról és Moholy-Nagyról szóló tanulmányok például figyelemre méltóan épülnek bele az összképbe, és különösen magvas értelmezési kísérletnek látom Jeney Éva dolgozatát Bartók Cantata profanajáról, amely a kolinda (karácsonyi ének) szövegének román és magyar változatából kiindulva merészen veti fel a népköltészet mint "forrás", mint a népi és/vagy nemzeti szemléletét megalapozó képzet kérdését, magának a magyar kultúrának a viszonyát tulajdon forrásaihoz, beleértve a Gulyás Páltól származó kitételt, hogy az Balassi óta "túlságosan Nyugat" volt, valamint Nyíri Kristóf észrevételét, mely szerint a hagyomány, mint olyan, maga is "történeti fikció". Termékeny gondolatmenet, amely új szempontokat sugall helyi és egyetemes, eredeti és fordítás időszerűen fontos viszonyát illetően. Vitáznék ellenben azzal a tételével, hogy az "ősiség", a "mélység" invokálása romantikus képzet. Nem mintha nem volna eredetét tekintve csakugyan az, de aligha csupán az, amit úgy értek, hogy megközelítése ebben a kontextusban rokonítható akár Nietzsche kísérletével is a görög tragédiához mint európai, mondhatni, "nembeli" ősiséghez való viszszatéréssel. Ez szemléleti kérdésként azért nem mellékes, mert érinti a modernség ellenzőinek megítélését: mennyire van vagy nincs tartható elméleti álláspont a modernitással szemben, s ha van, hogyan épül bele a modernség értelmezésébe. A szakirodalom egy része elfogadottnak tekinti azt a véleményt, hogy a promodern és az antimodern (modernségellenes) a modernitás két olyan beszédmódja, amely, ha történelmi érvényességét tekintve nem is, szellemi álláspontként párhuzamosan fut a francia forradalom óta. Jelenléte például a francia irodalomban olyan nevekhez köthető, mint Chateaubriand vagy De Maistre, Péguy vagy Bernanos. Baudelaire is úgy lett a modernség egyik úttörője, hogy közben antimodern is volt, Roland Barthes pedig úgy definiálta saját szellemi pozícióját, hogy ő "az avantgárd utóvédje" kíván lenni, ami úgy értendő, hogy csatlakozik ugyan az avantgárdhoz, ám nem adja fel kapcsolatát a klasszikusokkal, de még akár a romantikával sem. (Lásd erről Antoine Compagnon: Les Antimodernes de Joseph de Maistre a Roland Barthes. Gallimard, Párizs, 2005)