Ez a kérdés folyton-folyvást gyötörte. Az anyja magyarul szólt hozzá, az apja szerbül. Lehetsz magyar is, szerb is, mondogatták a szülők. Majd eldöntöd, ha eljön az ideje, tette hozzá az apja gondterhelten. Szülei magyar óvodába íratták be, mondván, nem árt, ha egy nyelvvel többet tud, szerbül könnyen megtanul az utcán és a barátok között. Utána magyar elemibe járt (utána szerb nyelvű gimnáziumba jársz, mondogatták a szülei), s ő magától értetődően magyarnak mondta magát, ha nemzetisége felől érdeklődtek. Rövidesen tapasztalta azonban, hogy osztálytársai hitetlenkedve fogadták, s benne is felerősödött az érzés, hogy csak félig-meddig mond igazat. Magyar is, szerb is, javította ki magát, de ez sem segített. Akkor legyél jugoszláv, mondta a padtársa. A másik osztálytársa azonban letorkolta, ez sem lehet, mert a szüleitől hallotta, miszerint Tito meghalt, s nem szabad többé jugoszlávnak lenni. Bármit is mondott tehát, mindig gyanította, hogy idegent látnak benne.

Az igazi gondok később szakadtak a nyakába. 1986-ban szülei szerb tannyelvű gimnáziumba íratták, s szerb diáktársai szintén bizalmatlankodva fogadták. Eleinte óvatosan, később azonban egyre hangosabban tudtára adták, hogy nem lehet egy ember egyszerre magyar is meg szerb is. Harmadikos gimnazista volt, amikor 1989-ben az osztályfőnöke javasolta, hogy döntse el végre, hogy szerb akar-e lenni vagy valami más. Szóba hozta a történelemórán tanultakat, hogy a magyarok 1942-ben halomra gyilkolták a szerbeket a Duna-parton. A jövő héten az osztályunk virágcsokrot helyez az emléktábla alá, addigra el kell döntened, hogy mi vagy. Ha szerb vagy, akkor megengedem, hogy te helyezd az emléktábla alá a virágcsokrot.

Az apjának nem vallotta be, hogy pár nap múlva jelentkezett az osztályfőnöknél, s közölte, hogy vállalja. Tanára csak annyit mondott, hogy helyesli a döntését, mert jót akar neki. Osztálytársai közül néhányan gratuláltak neki, legtöbben azonban továbbra is bizalmatlanok maradtak. Kiderült ez az anyja temetésén is, amikor az egyik osztálytársa feltette neki a kérdést: Miért katolikus pap temeti az anyádat? S miért írja magyarul a nevét a sírkereszten? Az apám akarta így, vallotta be az igazat Emil. Különös fickó az apád, válaszolta neki megütközve az osztálytársa. Emilben végképpen megerősödött a felismerés, hogy úton-útfélén megalázzák.

1990-ben, az érettségi után közölte az apjával, hogy ő is orvosi pályára lép, mégpedig sebész lesz ő is. Az apja arca felragyogott. Erre számítottam, mondta, majd hozzátette, legjobb lesz, ha egyetemi tanulmányaidat Budapesten folytatod. Itt gonosz időkre kell számítanunk, jegyezte meg kedvetlenül. Még aznap kapcsolatba lépett pesti kollégáival, egy hét múlva kivette az évi szabadságát, s a fiával együtt Pestre utazott hogy beírassa az orvosi egyetemre. Egy magyar üzletembernek eladta az abbáziai házát, aminek az árából vett két kisebb budapesti lakást. Elégedett volt az üzlettel, mert maradt is valami az abbáziai villa árából. Kiadod az egyik lakást, ha jól beosztod a pénzt, a bérletből szépen elboldogulsz, a tartalék készpénzt pedig betesszük a bankba, amihez csak akkor nyúlj, ha nagyon megszorulsz. Talán ez a célszerű megoldás, a legjobb lesz, ha ezután magyarnak nevezed magad.

Emil takarékosan élt, mindig időben és kitűnőre vizsgázott. Csak akkor rándult össze a gyomra, amikor nemzeti hovatartozása került szóba. Magyar, mondta vonakodva. Az apám szerb, az anyám magyar, magyarázkodott. Voltak, akik zavarukban pislogtak, voltak, akik rábólintottak, és legyintettek, ja, igen, szerb. A legjobban fájt azonban, amikor az egyik barátja kezébe nyomott egy könyvet. Megértelek, mondta, mi végett nem mered magad szerbnek nevezni. Egy éjszaka elolvasta a könyvet, amely arról szólt, hogyan gyilkolták és vetették a magyarokat tömegsírba a szerbek 1944-ben.

Bámulta a könyvet, azt kérdezte: mi ő, áldozat vagy gyilkos? Mindkettő! Hol az egyik, hol a másik.

Judit volt az első, aki nem tett fel neki hasonló kérdéseket. Emil egy mellékes félmondatából derítette ki, hogy Judit zsidó, erre ő, szintén mellékesen megjegyezte, hogy ő meg szerb is és magyar is. A nő természetesnek tartotta a választ, s azt mondta, valahogy így van ő is, zsidó is meg magyar is.

Az apja arca hirtelen elkomorodott, amikor bemutatta neki a menyasszonyát, de erőt vett magán, vacsorára invitálta őket, és egész este jó kedvet színlelt. Emil érezte, hogy az apja valami fontosat akar neki mondani, de csak a bírósági végzést vette elő, amely arról szólt, hogy Lazarevics Emil Szerbiában nem számít katonakötelesnek. Közkegyelemben részesült.

Mától fogva bármikor hazajöhetsz, mondta neki szomorkásan.

Emilnek honvágya volt, ám mégsem indult útnak. Judit viszont annál többször szóba hozta, hogy próbálkozzanak Újvidéken, hiszen megtakarítottak annyi pénzt, hogy magánrendelőt nyissanak. Miért távozzunk?, kérdezte a feleségétől. Az aszszony nyelt egyet. Emil nem faggatta tovább, mivel tisztában volt vele, hogy mi forog az asszony fejében. Egyre többször hallotta a pesti utcákon, hogy "büdös zsidó", azt is észrevette, hogy felesége egyre többször tér haza zaklatottan a munkahelyéről. Ilyenkor ő a szerb áldozatok emlékművére helyezett virágcsokorra gondolt. Amikor színt kellett vallania. Nem akarta kiábrándítani a feleségét, nem árulta el neki, hogy Újvidéken is ugyanazt firtatnák, mint Budapesten.

Csak az apja halálhírére tértek vissza Újvidékre.

A temetés utáni éjszakán a családi okmányok között turkálva arra gondolt, hogy mégis teljesíti felesége kívánságát. Maradnak! Nyitnak egy magánrendelőt, vagy pedig elhelyezkednek ugyanazon a klinikán, ahol az apja dolgozott. A temetésen az egyik kollégája ugyanis felvillantotta ezt a lehetőséget. Hiányoznak a szakorvosok, az ő neve ismert, hiszen számos nemzetközi orvosi konferencián vett részt. Budapesten elsajátította a leckét, ezentúl habozás nélkül szerbnek vallja magát. Akkor nem néznek rá többé gyanakvó tekintettel, ezzel talán a feleségén is segít. Már a száján volt a szó, hogy maradnak, amikor a fiók legmélyén egy iratcsomóra bukkant. Lassan böngészte a jugoszláv néphatóság által kiállított okiratokat, amelyből kiderült, hogy apai nagyapja, Emil Beck a Wehrmachtban szolgált, s tekintettel arra, hogy sváb nagyanyja mély bűnbánatot gyakorolt - nyilvánosan, az újságokban tagadta meg és átkokkal sújtotta a férjét -, a jugoszláv hatóság engedélyezte, hogy ő és a fia új vezetéknevet vegyenek fel, és szerbeknek vallják magukat. Halál a fasizmusra - szabadság a népnek, írta a végzés alján. Külön csomóba kötözve sorakoztak a nagyapa Buchenwaldból címzett szerelmes levelei feleségéhez. Emil gyenge németnyelv-tudása folytán nem értett minden szót, de felfogta, hogy nagyapja lelkes náciként biztos volt a végső győzelemben.

Éjszaka álmatlanul forgott az ágyban.

Felesége igyekezett szóval tartani.

Képzeld, a temetésen találkoztam egy zsidó orvossal is. Az apádról mesélt, és elárulta, hogy kollégái kiváló, jellemes embernek tartották. Nagyon sok emberen segített, önzetlensége pedig határtalan volt. Csak azon csodálkozott mindenki, hogy nem került elő egyetlenegy rokona sem. Tényleg nem volt rokonsága?

Nem, senkije sem volt, válaszolta, és a hajnali derengésben úgy érezte, hogy vadidegen ember hangját hallja.