Vissza a gyökerekhez, az önellátáshoz, a ház körül keletkezett mindenféle hulladék hasznosításához, az egyszerű, talán stresszmentes élethez? Igen is, meg nem is. Az OECD, az Európai Unió, és más nemzetközi szervezetek, de az amerikai, a kínai vagy a dél-koreai vezetés is felismerni véli: a világgazdasági, pénzügyi válságból csak úgy lehet kilábalni, ha paradigmaváltás megy végbe. Ha a fogyasztás élénkítésének, a hitelezési boomoknak a helyébe a fenntartható, tisztább, zöldebb fejlődés kerül. Nem növekedés, hanem fejlődés. A növekedésmentesítés francia teoretikusa, Serge Latouche a belga L'Echo gazdasági lapnak adott interjújában azzal érvel, hogy a növekedés végtelenítése a véges erőforrásokkal rendelkező Földön lehetetlen és veszélyes kísérlet. A felmelegedés, a szélsőséges időjárás nem más, mint a természet válasza az emberi beavatkozásra. Kevesebbet kellene dolgoznunk, hogy akiknek nem jut munka, azok is állást találjanak, fel kellene hagyni az anyagi jólét hajszolásával, s újra felfedezni az élet értelmét, új értékeket találni. Mintha az OECD vécéjében kifüggesztett vízfogyasztási adat is valami ilyesmire utalt volna.

Lehet, hogy ez lesz a szép új világ. Szavakban nagyon jól hangzik, de megvalósulása alig észlelhető a gyakorlatban. Legalábbis Európában. Márpedig a lehetséges átalakulás átrendezi az erőviszonyokat, s az uniós tagállamok eleddig csak retorikából szereztek jó osztályzatokat.

Elgondolkodtató volt európai szemlélőként, ahogy a mexikói Angel Gurria OECD-főtitkár a dél-koreaiakat dicsérte. A legzöldebb stratégia az övék, mondta, s ezt úgy érték el, hogy több ezer köztisztviselőt képeztek át - zöldaktivistává. A hagyományos iparágak áttelepítéséből a hatvanas évek óta sokat profitált Dél-Korea most utat mutathat a világnak, vagy ha nem, legalább maga sokat nyerhet azon, hogy időben ráeszmélt: a környezetbarát, klímavédelmet ígérő termékek gyártása számára biztosan hasznot hozhat, erre akkor sem fizethet rá, ha a paradigmaváltás lassan megy végbe vagy esetleg megakad.

Mert mindenképpen szezonja jön most a zöld gazdasági fejlődésnek, s a lelkesen szónokló, a változások élére állni akaró Európai Uniót az a veszély fenyegeti, hogy kimarad belőle. S ha kimarad belőle, hosszú távon is vontatott növekedésre ítéli magát, előretekintve a következő évtizedekre. Ezt prognosztizálja a bizottság gazdasági szakértői gárdája. Egy minapi brüsszeli fórum rá is világított, hol a hiba. Az uniós környezetvédelmi főigazgató azt hangoztatta, nem lehet tovább várni a zöldprogram megindításával, ám üzleti körök naponta keresik fel a bizottságot, s örvendenek a meghirdetett zöldstratégiának, az ambiciózus károsanyagkibocsátás-csökkentési elkötelezettségeknek, de hozzáteszik, a maguk részéről egyáltalán nem készültek fel a nagy váltásra. Az említett, hosszú távú irányzatokat tartalmazó brüsszeli tanulmány is megjegyezte: az európai vállalatok a válság előtt sem alkalmazkodtak a globális kihívásokhoz.

A piac azonban nem vár az EU-ra, mondja Karl Falkenberg környezetvédelmi igazgató. Nemcsak a dél-koreaiak jönnek meg a kínaiak, hanem az európaiak által eredetileg már 2010-ben megelőzni óhajtott amerikaiak is. Obama elnök fellendítési terve mintegy százmilliárd dollárt irányoz elő kutatás-fejlesztésre, zöldinnovációra. Ezzel szemben az európai gazdaságösztönzési program alig néhány milliárdot, a tagállamok hitellel megnövelt közpénzeit a munkanélküli-segélyek, a munkahelyek magtartására tett erőfeszítések, a szociális vívmányok védelme vitte el. A sok beszéd ellenére sincs világos útmutatás, pontos terv a teendőket illetően. Miközben mindenki a kutatás-fejlesztést emlegeti, addig Duncan Botting, a skót zöldenergia központjának igazgatója úgy véli: az EU képtelen alkalmazni a kutatási eredmények tömegét, s ebben kellene nagyot javulnia.

- Európa nagy lehetőséget szalasztott el - mondta lapunknak Hans Martens, a European Policy Center vezető közgazdásza, aki dán lévén, a skandináv környezetbarát hozzáállással bírálja az újraválasztásért a legszebb retorikai fordulatokat is bevállaló politikusokat. Merthogy az eredmény nulla. - Látott már német vagy francia rendőröket hibrid autókkal az utakon? - kérdi. Ő sem. Pedig most a kormányok a változás élén járhatnának, de semmi mást nem tesznek, minthogy a hagyományos iparágakat védik. Aztán a megmentett autógyárak ugyanazokat a kocsikat szeretnék eladni, mint eddig, semmiféle kényszer nincs rajtuk, hogy átálljanak a hibrid vagy elektromos, vagy egyszerűen csak jóval tisztább járművekre. De az állam maga sem mutat jól példát. A felgyülemlett hatalmas adósságból - amely Martens szerint szerencsére kisebb, mint az amerikai, s ez még jól jöhet Európának - nem jutott a közintézmények, az iskolák, a kórházak szigetelésére, ablakcseréjére, a fűtés korszerűsítésére. Pedig könynyen belátható, a zöldstratégia a nyerő. Ha nem hiszünk a globális felmelegedésben, akkor sem vitatható, hogy érdemes függetlenedni az orosz és szaúdi olajtól, gáztól. Érdemes, mert olcsóbb kevesebb energiát felhasználni, tisztább levegőben élni, spórolni, ahol lehet. S ez teremthet új munkahelyeket. A technológiai fejlődés nem áll meg, csak át kell terelni a zöldszektorokba. - Aki kitalálja, hogyan lehetne tárolni a napkollektorokkal megtermelt áramot, biztosan óriási pénzt keres - ábrándozik Martens. Az biztos, hogy ő a nyugdíjas éveire vásárolt andalúziai házát is ilyen energiaforrással látja el. A spanyol állam ezt támogatja. Akad azért bátorító példa.

Persze rengeteg rossz és aggasztó is. Az OECD egy elemzésében maga figyelmeztet, hogy az ökorendszert tovább terhelik az energiaigényes zöldberuházások, az olyan ötletek, mint a roncsautó-beszámítás vagy az útépítés. A Nemzetközi Energiaügynökség azzal érvel, hogy a szénhidrogének visszaszorításához a megújuló erőforrásokon belül 2030-ig negyvenszázalékosra kellene növelni a szélenergia részarányát, ám ehhez a következő húsz évben évente tizennyolcezer turbinát kellene telepíteni. Ennek persze örül az acél- és repülőgéphajtómű-ipar, ám e hatalmas testek tömeges megjelenésének környezetbarát jellegéről azért nincs mindenki meggyőződve.

Átmeneti időszak, a változás kora következik. A probléma csak az - töpreng Hans Martens -, hogy Európában nem nagyon akarjuk a változást. De emlékezzünk csak: a fejlett országok a hetvenes években a posztindusztriális fejlődési szakaszba érkeztek, amely aztán az információs társadalom nevet kapta. Ami most következik, az talán tudásgazdaságként vonul be a történelemkönyvekbe. A korábbi változásokat a piaci erők váltották ki, most az állam lehet a mozgatórugó. Ha az emberek rájönnek, érdekük a változás, megteremtik a kereslethez a kínálatot. Ám egyelőre olcsó az energia. Martens utal az adatra, hogy a kamionok húsz-harminc százaléka üresen fut az utakon, vagyis még óriási tartalékok rejlenek az egységes és hatékony európai közúti szállítási és energiapiac létrehozásában. Szerinte a személyautózást luxusnak kellene tekinteni.

A politikusi türelem persze rövid távú. Lehet messzire tekinteni, de eredményeket gyorsan, még a következő választások előtt kellene produkálni. Az uniós kormányok zöme, főként a nagy tagállamokéi egyelőre inkább védelmezik a hatalmas közkiadásokat és a nyomukban keletkező költségvetési hiányt. Abban reménykednek, hogy még a politikai ciklusukon belül, a megszelídített és agyonszabályozott bankokon, a megmentett hagyományos iparágakon és a költségvetési deficiteken keresztül a gazdaság visszatér nagyjából ugyanarra a növekedési pályára, ahonnan a pénzügyi válság letérítette. Azaz a fejlett országok hitelből fogyasztanak, míg a feltörekvők - Kína, India - exportálnak. Ha így lesz, akkor a kereskedelmi egyenlegek megbomlott egyensúlya is fennmarad. Az óriási többletek és hiányok nyomán állandósul az a helyzet, amely lehetővé tette az amerikai ingatlanfinanszírozási léggömb felfújását és szélnek eresztését. Ezt az ördögi kört kellene megtörnie a zöldváltásnak, a növekedésmentesítés stratégiájának. Meglehet, ennek sikere olyan nem túlságosan nagy dolgokon is múlik, mint hogy tudjuk, mennyi vizet eresztünk le a mellékhelyiségben, s elgondolkodjunk rajta, mibe is került ez nekünk.

Párizs-Brüsszel, 2009. július