Bars Sári, aki 1959-ben felettébb élvezetes stílusban írott könyvet adott közre a Kossuth kiadó Hétköznapok sorozatában A második műszak címmel, értelemszerűen Budapest legjobb bölcsődéjét látogatta meg. Igaz, azt sem rejtette véka alá, hogy az üzemi és területi bölcsődék legtöbbjében azért nem ilyen paradicsomiak a viszonyok, habár - jelezte - figyelemmel, szervezéssel sok mindenen lehet javítani. Hiszen a Kender- és Jutagyárban például reggel fél hattól este tizenegyig vigyáztak a kicsikre, napi egy forint ellenében az étkezést és az orvosi ellátást is biztosították. Mi több, szükség esetén még délutáni altatással, késői vacsorával ébren is tartották addig a gyermekeket, amíg esti műszakos édesanyjuk haza nem tudta vinni őket - így előzve meg a huzatos buszon való óhatatlan megfázást.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy még a kevésbé szolgálatkész bölcsődék szolgálataiért is sorban álltak a családok. Hiszen a családjogi törvény nem sok választási lehetőséget hagyott nekik. A dolgozó nőt akkoriban összesen tizenkét heti szülési szabadság illette meg, amelyet rendellenes szülés - ikerterhesség, koraszülés, komolyabb komplikáció - esetén, orvosi javallatra négy héttel meg lehetett hosszabbítani. (Tíz hétnél hoszszabb pótszabadságot azonban a törvényhozó már orvosilag indokolatlannak minősített.) A rendes szülési szabadság felét a szülést megelőzően kellett kivenni, de a dolgozó nő kérelmére, ha a munka nem járt egészségének veszélyeztetésével, ki lehetett adni egyben, a szülést követően is. A terhességi-gyermekágyi segély a munkabér teljes összegének felelt meg, feltéve, hogy az asszony a szülést megelőző két évben 270 napon át biztosított volt; ötven százalék járt abban az esetben, ha csak 180 napon át fizette a járulékokat.

A dolgozó nő a szülési szabadság végén köteles volt visszamenni dolgozni - ha nem tette, keresőképtelen állományba helyezték. Ha gyermeke a munkahelyéhez közeli bölcsődében, esetleg odahaza volt, naponta kétszer fél óra, nagyobb távolság esetén kétszer háromnegyed óra szoptatási idő járt neki, amelyet a munkaidő elején vagy a végén egyben is kivehetett. Ez az idő munkaidőnek számított, az első hat hónap után viszont felére csökkent, és a kilencedik hónap végén teljesen meg is szűnt. Igaz, az anya a szülés utáni hatodik hónap végéig szabadságot is kaphatott - fizetés nélkülit, persze.

Mindemellett a családnak anyasági segély is járt: biztosítottként és a terhesség alatti kellő orvosi ellenőrzés mellett első gyermeknél 700 forint, a továbbiak esetében 600. Mindez azonban, még ha ott volt mellette a 400 forintos babakelengye-utalvány és a szakszervezeti segély is - ismerte el Bars Sári -, vajmi kevés volt "az új állampolgár méltó fogadására. A felszerelés néha még így is csak éppen elég, de nem túl sok. Babakocsit venni pedig a kicsi sétáltatásához ilyenkor a legtöbb helyen egyenesen luxusszámba megy." Nos, ilyenkor került képbe a pesti, József körút 67. alatti Gyermekkocsi és Mérlegkölcsönző Bolt, ahol fél évre lehetett bérelni, havi 30 forintért (50 forint letéti díj mellett, amelynek fele a fertőtlenítés költségeit fedezte) babakocsit. Aki újonnan vett ilyet, hatszor annyit fizetett érte. Ráadásul a bérletet egy újabb fél évre meg is lehetett hosszabbítani, immár sportkocsira.

Igen ám, csakhogy a baba utaztatása csak egy volt a megoldandó feladatok közül. Nem véletlen, hogy a könyv A második műszak címet kapta: amellett, hogy hathatósan érvelt a nők munkavállalása, sőt még a nemek közti otthoni munkamegosztás mellett is, a legtöbb ötletet arra nézvést adta, miképpen spórolhat idejével és erejével a családanya.

Itt van például rögtön a vásárlás. A maradi háziasszony - festette le érzékletesen Bars Sári - a nagycsarnokban kezdi a napot, "sorba áll májért, lesi, nem hoztak-e hollandiai hagymát", aztán a közértbe szalad, de oda még nem érkezett meg a tej. Sort foglal (hisz nemsokára hozzák a tojást is), de közben átugrik a pékhez. Ellenben a modern háztartás híve a Közért házhoz szállító szolgálatára bízta mindennek a gondját: telefonon, esetleg személyesen leadta a rendelést, majd ölbe tett kézzel várta a szállítót, és mit sem nyugtalankodott azon, hogy "vajon szép árut hoznak-e és nem selejtet", vagy hogy "éppen akkorra fogják-e hozni, amikorra kérte".

A második műszak napfényes világában mindenre volt megoldás. A korszerűen gondolkodó háziasszony bátran használt befőtteket, mirelit és készételeket, és azt sem restellte, ha az úgy ahogy már létjogosultságot nyert üzemi ebéd mellett a család a reggelire, sőt a vacsorára is befizetett valahol. Aztán ott volt a nagytakarítás: lehetett persze ablakot, ajtót mosni, beereszteni és lábra erősített ronggyal-kefével fényesíteni a padlót napokon át, de ennél valamivel egyszerűbbnek ígérkezett, ha a Fővárosi Takarító Vállalattól hívott órabéres segítőt az ember. Nem véletlen, hogy a szerző ezen a ponton összevonta a szemöldökét: a vállalat messze az igények alatt teljesített, hisz "napi átlagban tíz lakásban végeznek nagytakarítást, a visszautasítások száma napi 18-20". Ráadásul a kuncsaftok akár a többszörösét is kifizették volna a kért órabérnek, csak kapjanak valakit: de ezt meg a vállalat árképzése nem tette lehetővé.

Ami a mosást illeti, a háziasszony vagy maga görnyedt a teknő előtt, vagy magánmosónőhöz, esetleg szövetkezeti mosodába vagy a patyolatba hordta a piszkos ruhát. Bars Sári azonban már látta a jövőt is: igaz, egyelőre csak a János és a Bajcsy-Zsilinszky kórház működtetett egy-egy mosógépet a dolgozók magánhasználatára. Az elégedett asszonyok munkaidő előtt vagy után végezhették el a kezet kímélő nagymosást. A többiek viszont csak vártak és reménykedtek. Mert bár az ipar gyártott már mosógépeket - a forró vizet és a mosószert persze ebbe is külön kellett adagolni, utána pedig öblíteni és csavarni, netán centrifugázni -, ezekből jóval kevesebb volt, mint ahányan vásároltak volna. A többség kénytelen volt beérni a kölcsönző házhoz szállított gépeivel: nyolc órára 18 forint, négyre 12 volt a bérleti díj.

A Belkereskedelmi Kölcsönző Vállalat emellett porszívóval, padlókefélőgéppel, falfestő hengerrel, sőt "minden asszony titkos álmával", elektromos hűtőszekrénnyel is igyekezett ellátni a mind türelmetlenebbül növekvő igényeket. Volt még a kínálatban varrógép (kézi 80, villamos meghajtású 250 forintért havonta), harisnya-szemfelszedő gép és kvarclámpa.

A szerző azonban alighanem széles rétegek vágyát fejezte ki, amikor azt írta: "helyes lenne, ha a szovjetunióbeli kölcsönzőboltok mintájára kibővítenék a hazai kölcsönzőüzletek választékát húsdarálóval, villamos főzőlappal, villanyvasalóval, lemezjátszóval, kerékpárral, ünnepi alkalomra étkészlettel stb. Elkelne ez a segítség sok fiatal párnak, akik még nem tudták teljesen felszerelni a háztartásukat". Emellett javasolta még a gyerekruha-bizományik létesítését, akárcsak a házivarrónő-szolgálat, valamint a gyerekfelvigyázó-rendszer kiépítését.

Más kérdés, hogy mindebből valójában sosem lett semmi. A kölcsönzést képtelenség volt hatékonyan megszervezni, a gazdaságosságról pedig szó sem eshetett. Az államilag alkalmazott háztartási segéderők sosem jutottak el a háztartásokba: aki megengedhette magának, maszek munkaerőt fogadott, és zsebbe fizetett.

Megoldás azonban mégiscsak lett. Pár év múlva, 1967-ben az állam bevezette a gyest. Így aztán az előbb két és fél, majd három évig otthon maradó anyák a gyerek mellett a háztartást is szépen elláthatták.