- Mit akar? - mordult Róbert.

A nő hátralépett, ahová a fénykör úgy esett, akár egy színpadra. A haja tüskésre vágva, vékony combjaira rátapad a gyöngyökkel díszített farmernadrág, dereka vékony, csípője széles. Arcvonásai elnagyoltan faragottak. Bőre sötét. A szeme barátságos, de fürkésző. Mosolyából kivillannak természetellenesen fehér fogai. Megemelte a kezét, és végigsimított a haján, pattogott az ujja alatt.

- Már nem számítottam rá, hogy valaha is találkozunk.

Csak ne jöjjön azzal, hogy van tőle egy gyerekem, gondolta a férfi.

Odakint megeredt a hó.

- Látod - mondta a nő -, lesz vendég.

Róbert lehajolt a demizsonért, belenyilallt a derekába a fájdalom.

- Anitával ültünk egy padon a nagyszállónál, amikor lefényképeztél.

Róbert a tanári diplomájával kultúrfelelős volt, változatosabb élet kínálkozott a Bányász üdülőben, mint a falusi iskolában. Amikor az új tulajdonosok az üdülőből gyógyszállót cicomáztak, és az ismerkedési estek kikoptak a programból, akkor vágott bele a vállalkozásba. Akkoriban, még télvíz idején tél volt errefelé.

- Lefotóztál meztelenül is.

Róbert orrát megcsapta az előhívó szaga, ahogy a kirajzolódó kép fölé hajol a piros fényben.

- Hogy hívnak?

- Mariann.

- A jobb melleden volt egy pötty.

Mariann kigombolta a sárga blúzt.

- Amikor kislány voltam, a Nyanyó valamiért elfenekelt. Elindultam világgá. Csak egy bugyi volt rajtam, semmi más. Mentem, mentem az országúton, aztán elfáradtam, leültem az árokpartra. Este lett, féltem és fáztam. Jött arra egy öregasszony, és kérdezte, hogy kinek a gyereke vagyok, de nem tudtam válaszolni, annyira bőgtem. Akkor közelebb hajolt, és meglátta ezt a pöttyöt a mellemen. Ja, mondta, te a Rostás-Farkasék unokája vagy, gyere a hátamra. Hazavitt. A falubeliek már az erdőben kerestek, attól tartottak, hogy elvitt a róka.

Visszagombolkozott.

Róbert kidugta a fejét az ajtón, az arcának csapódó daraszemek csípték. Ebben a hóviharban nem fog senki feljönni, gondolta. Amikor visszalépett, a nő csontos ujjaival lesimította hajáról a havat.

- Tudod te, hány éves vagyok? - kérdezte a férfi.

Mariann mosolygott.

- Ki lehet számítani. Tizenhét voltam, te harmincöt lehettél. Ez harminc éve történt.

Gyöngyözött a víz, Róbert beleszórta a cukrot, beledobta a fahéjat, a szegfűszeget, csak ezután öntötte hozzá a vörösbort, ahogy kell, máskülönben tönkreteszi a hosszú forralás.

A pult mögött egy alacsony ajtón át lehetett bejutni a faház másik szobájába. Ebből választott le egy fülkét vécének, a maradék teret egy dívány, egy rozoga szekrény és egy fateknő foglalta el. Róbert begyújtott az olajkályhába. Mariann megvizsgálta a fateknőt meg a fölé szerelt öntözőkannát, mosolygott. Megmelegített egy fazék vizet, beletöltötte a kannába.

A férfi attól tartott, ha Mariann meglátja meztelenül, felhagy az egésszel.

A nő odament hozzá, kigombolta az ingét, kioldotta a nadrágját, nézte a hasán a heget.

- Hol volt a daganat?

- A hólyagban. Sugarazták is. Tudod milyen az?

Mariann levetkezett. Megfogta a férfi kezét, végighúzta keresztben a hasán, egy halvány csíkon.

- Innen szedtek ki belőlem egyet. A vastagbélből.

Belépett a fateknőbe, beszappanozta Róbertet, aki nyugtalanul figyelte testének válaszát. A kályha köhögött, Róbert beállította az adagolást, és bebújt a paplan alá. Mariann átölelte. Nem túl szorosan, de mindkét karjával.

- Hány gyereked van? - kérdezte.

- Egy lány és egy fiú. És neked?

- Két lány.

- Mekkorák?

- Harminckettő meg huszonkilenc.

Róbert csak hosszú hallgatás után tette fel a kérdést.

- Az idősebb tőlem?

Mariann felnevetett.

- Ugyan, mit gondolsz? Csak összecsúsztak akkoriban a dolgok.

Izzadtan aludtak el. A férfi, amikor álmából felriadt, a földön találta magát. Mariann a lábát szétvetve terpeszkedett az ágyon. Róbert feltápászkodott, ivott egy korty vizet, és az ablakhoz lépett. Úgy látta az üvegen tükröződő mását, mintha valaki bámulna odakintről. Alig fogta fel, hogy az, aki farkasszemet néz vele, ő maga.