A könyv három, egymástól látszólag meglehetős távolságra lévő, de aprólékos filológiai érveléshálóval szorosan egybefogott fejezetből épül fel. A könyv címe szerint Dávidházi kutatásának középpontjában Jonathan Swift, a nagy tizennyolcadik századi angol író latin nyelvű sírfelirata, közelebbről az a filológiai probléma áll, amelyet a szöveg nyomtatott és kőbe vésett változatainak eltérése okoz. Szerkezetileg - hiszen ezzel foglalkozik a könyv középső fejezete - csakugyan ez a középpont. De másrészről a könyvnek ugyanilyen középpontja Thienemann Tivadarnak, a huszadik század különös sorsú, már-már elfeledett irodalomtudósának alakja és életműve. Az úgynevezett szellemtörténeti irányzat meghonosítójaként számon tartott (vagy inkább elfeledett) Thienemann előbb a pécsi, később a budapesti egyetemen tanított, 1931-ben megjelent Irodalomtörténeti alapfogalmak című, korát nemzetközi összehasonlításban is jócskán megelőző műve szinte teljességgel hatástalan maradt, részben azért, mert ha olvasták, félreolvasták, részben pedig azért, mert Thienemann 1946-ban távozott az országból, és némi kitérők után az Egyesült Államokban telepedett le. Itt a hatvanas-hetvenes évek fordulóján kétkötetes, monumentális nyelvpszichológiai könyvet tett közzé, amely, ha lehet, még kevesebb figyelmet kapott. A pályaképet Thienemann magyarországi főművének az a mondata kapcsolja Swift sírfeliratához, amelyben az írott irodalom ősformájaként nevezi meg a feliratos emlékeket. Ő maga is elemzett egy római kori pannon sírfeliratot, Dávidházi előbb ezt az elemzést vizsgálja meg, majd teszi hozzá a maga Swift-elemzését, végül az impozáns triptichon harmadik részeként Thienemann saját végakaratáról ír, amelynek értelmében hamvait jeltelenül, tehát sírfelirat nélkül szórták szét amerikai otthonának kertjében. A két sírfelirat mellett ez tehát a betöltésre váró üres hely.

A könyvnek azonban van egy másik, ezt a hármasságot átmetsző rétegződése is, amely Thienemann jeltelenül véget ért vándorútját szimbolikusan mint a magyar irodalomtudomány egyik lehetséges paradigmájaként értelmezi, szembeállítva elsősorban Horváth János, de Szerb Antal útjával is, és a jól kitapintható törésvonalak ellenében azt bizonyítja, hogy Thienemann önmagában is rétegezett életműve egységes szemléleti ívként írható le. Munkásságát ezután elhelyezi a magyar kritikatörténetben, sőt, bekapcsolja a nemzetközi irodalomtudományba is, amennyiben rámutat arra, hogy észrevételei összefüggésbe hozhatók Paul de Man egyes írásaival, illetve J. L. Austin beszédaktus-elméletével. Végül pedig Dávidházi tüzetesen megvizsgálja a sírfelirat műfaját, és eközben könyve maga válik Thienemann méltó sírfeliratává.

És egyben egy saját életművének újabb rétegévé: Dávidházi Péter könyvei ugyanis az irodalomtudomány minden bizonynyal legjobban átgondolt programját valósítják meg ritka következetességgel. A magyar Shakespeare-kultuszról szóló tanulmányában (1989) az irodalmat a legáltalánosabban, mint a befogadó közegben megképződő hagyományt vizsgálta; Arany János kritikai örökségét vizsgálva (1992) módszertani alapelveit fektette le, hogy aztán a magyar irodalomtörténetnek mint nemzeti tudománynak kialakulását feldolgozó monográfiájában (2004) létrehozza azt a történeti keretrendszert, amelyben az irodalmi mű aktuális értelmet kap. A Menj, vándor nemcsak összefogja az eddigi kutatások szálait, hanem új utat is kijelöl önmagának: a sírfelirat a könyvben mint a líra egyik ősformája jelenik meg. Nem lenne meglepő, ha Dávidházi érdeklődése ezek után a költészet felé fordulna.

Pro Pannonia, 202 oldal, 1700 forint