George Smiley-t, az öregedő, elhízott, nyugdíjas (ám még mindig vérprofi) kémet azonban keményebb fából faragták. Ő már leszámolt minden illúzióval. Csupán eggyel nem tudott, a szerelemmel. Szakmailag is ez az egyetlen gyengéje, a felesége. Aki lépten-nyomon megcsalja, olykor éppen a férfi egyik kollégájával, a brit hírszerzési központ, a Körönd egyik főalakjával.

George világa éppen olyan, mint egy esős londoni kedd éjszaka: magányos, nyirkos sötét, hideg és melankolikus. És mégis van a mélyén valami, talán a remény az, a remény utolsó parazsa vagy az utolsó utáni illúzió, amitől lélekben lábujjhegyre emelkedünk.

Az öregedő, elégikus Petri is le Carré-rajongó lett, két versében is megénekelte Smiley-t. "Az egész világ megpenészedett, / de alant forr valami, nem tudom, / hogy mi, vagy inkább nem akarom / tudni, mivelhogy nagyonis tudom." - kesereg George-György. A Smiley-generáció sztorija a világhatalmi lecsúszás története is. Ezeket a fiúkat arra nevelték, hogy birodalmat vezessenek, "uralják a tengereket". És most itt állnak a hidegháború kellős közepén, Moszkva és Washington között, mellékszereplőként. Nem könnyű ebbe belenyugodni. És persze abba sem, hogy minden egész (már megint) eltörött. Nincs jó és rossz, ezek a szavak már csak az eszement Bondnak jelentenek valamit. Az eszmék elrongyolódtak, az erkölcsök kártyavárai összedőltek. A kormányok (mint mindig) ostobák és szarháziak. És a nők is (szokás szerint) hűtelenek. A kémekről már nem is beszélve: "Krisztus urunknak csak tizenkét haverja volt, és mint jól tudjuk, közöttük is akadt kettős ügynök" - állítja a regényben egy ősspion. Az egész földkerekség egyetlen hatalmas árulás. Nehéz így hinni hazában, morálban, szerelemben vagy mesterségben. George barátunk szíve nem véletlenül ül vacogva a semmi ágán.

Ám mikor kiderül, a Köröndön "vakond" működik, beépült szovjet kém, akkor csakis ő segíthet. Mert egyedül neki van ereje átlátni a péppé rohadt mindenségen. Az ő kiábrándult szívének legmélyén még ott van az a forró, félelmetes és mégis megnyugtató valami, az őserő: a lelkiismeret. A mindentől független viszonyítási pont. Erről szól az Árulás: az öreg George összeszedi minden erejét, s egy pillanatra lángot gyújt a sötétben. Csak egy szempillantásra, de újra lesz becsület, haza, hivatás, szerelem és barátság. Rend. Nem ezt hívjuk hősnek?

John le Carré módszere egyszerre idézi Krúdyt és a westernfilmek klasszikusait. Hosszú, nehéz, unalmas, bő lére eresztett - ugyanakkor varázslatos és lebilincselő. Zseniális és megfejthetetlen trükk ez. Mint ahogy a melankóliát is ördögien keveri humorral, húsz oldal esős depresszió után úgy tud bevágni egy poént, hogy rögvest kifekszünk. (Példának egy feszes politikai jellemrajzát idézzük: "Dzsingisz kán szocdem volt hozzá képest.")

A lelket tökéletesen kiirtani még az ember se képes - mondja le Carré az Árulással -, pedig ennek a fajnak aztán van tehetsége a pusztításhoz, és a szorgalma se hiányzik.

Agave, 315 oldal, 2880 forint