És mégis villamosozott. Régen be kellett látnia, hogy bizonyos kockázatok vállalása nélkül szépségek sincsenek; persze, olyan kockázatokról van szó, amelyeket ez a huszonegyedik századi kizsinóroztatott élet kényszerít mindenkire.

Hát mindegy. Ült a villamoson, máskor meg a buszon vagy a metrón és azon igyekezett, hogy elkerülve bár a sértés vagy (isten ne adja!) zaklatás fogalmát, szép lányokat fedezzen fel. Nem adta fel, ha kísérlete a járművön nem járt eredménnyel. Békésen leszállt és benyitott egy-egy ábécébe, fodrászüzletbe, újságárushoz, eszpresszóba.

A múltkorjában például egy patikában köszöntött rá a boldogság, pedig oda valóban azért ment, mert fájt a torka s nem azért, hogy egyesek által tán frivolnak minősített vágyát kielégítse. A gyógyszertárban kreol bőrű, sötét hajú, fekete szemű lány várta; az a fajta ember volt, akinek a bőrén a szurokfekete találkozik a vakító fehérrel, s a szépség nagyrészt ebből az ütközésből sugárzik szétfelé. A fehér köpeny, amelyben átnyújtotta a kakukkfű vagy cickafark szirupot, csak hangsúlyozta szépségét s a mosoly, amellyel kísérte a mozdulatot, már fájdalmassá is tette ezt a bizonyos határig pusztán fizikai tulajdonságot.

Mert Lénavári, ahogy ő maga eszmélt rá rémülten egyik villamosútján, fájni járt keresztül-kasul Budapesten. A lányokat nem szólította meg (elvből és borzadva kerülte el annak lehetőségét, hogy holmi aszfaltbetyárnak tekintsék); bár valahol mélyen lüktetett benne a remény, egyszer csak létrejön valami udvarias, nagyvonalú mondataiból, ez a remény soha nem vált valóra; egy szó, mint száz: nem történt semmi, azon túl, hogy megpillantotta a legnemesebb szépségeket s némelyikükkel még szóba is állhatott, hiszen a metrón meg a többin a legritkább alkalommal tudta megszólítani, akinek a körvonalai kiválasztották a tekintetét s akitől aztán nem tudott elszakadni.

Összeszorított lábfejjel, összeharapott nyelvvel rimánkodott a jóistenhez, szálljon le minél később az, aki őt nagyon rövid időre boldoggá s végtelenül hosszú időre boldogtalanná teszi. Ám a Jóisten azért van, hogy ne lehessen tudni, mikor hallgat ránk - Lénavári belátta ezt és szomorúan utazott tovább.

Hogy ne fájjon annyira, végül arra gondolt, ő az egyetlen ember a földön, aki a szemében hordja Budapest szépségtérképét. Hol az Astoriánál lép be egy patikába, hol a Tóth Árpád sétányon pillant meg egy ablakot, s abban mindent, ami számára elérhető, hol a Margitszigeten sétálhat majd egy fél óráig. Mellette, anélkül, hogy az a valaki tudná, hogy őt nagy betűvel gondolják.

De ha tudná, se törődne vele. Ez a gondolat s az elérhetetlenség folyamatosan megismétlődő és szigorúan fenntartott tapasztalata olyan jó kis fájdalmakhoz juttatta Lénavárit, amelyek nélkül már élni sem tudott volna. Ezek a fájdalmak adtak értelmet napjainak és aranyozták be őket; ezek vezették áttekinthető, s mégis áttekinthetetlen labirintusában; ezekből merített bátorságot alapjában gátlásos és zárkózott természete; ezeknek köszönte teljes életét, amelyről fogalma sem volt, mielőtt elkezdte volna szépséges kirándulásait.

Este, amikor hazatért, lakása siváran várta, csak imádott könyvei adtak hírt egy másik világról. De Lénavári nem bánta: ő nem Budapesten élt, hanem a szépség élénk, zamatos, fájdalmas és naponta változó vonalaiban.