Kőrösi Zoltán: Szerelmes évek

Kőrösi epikájának az utóbbi években ezek a nőalakok az erősségei, a Budapest, nőváros (2004) és a Milyen egy női mell? (2006) is rájuk épült, Bianka, Liza és Szidike "eseteivel" pedig többé-kevésbé vázlatos formában már a legutóbbi kötetben, a Délutáni alvásban (2007) találkozhattunk. Az újraírás egyébként is jellegzetes vonása a szerző munkamódszerének. Körösi mintha az emlékezetében kerengő történettöredékeknek, amelyek között idővel teljesen elmosódnak a valóság és a fikció határai (hiszen emlékezetünk éppen ennek az elmosódásnak a terepe), mindig más-más jelentőséget tulajdonítana, a megszólalás más-más súlyú terheit bízná rájuk. Ebben a prózaspirálban sokkal fontosabbnak látszik az arányok játéka, mintsem hogy az elbeszélés határozott formát öltsön, így valamennyi Kőrösi-kötet mozaik szerkezetű. Az új könyv is az, noha a korábbiaknál engedelmesebben látszik megfelelni egy klasszikus családregény kritériumainak. Ám nem azoknak felel meg.

Nemzedékek lánca a huszadik századi magyar történelemben. Ez volna első pillantásra a kötet sémája. Csakhogy e történelem minden rettenetével együtt is egykedvű és érdektelen. Minél akkurátusabban sorakoznak világháborúk, forradalmak, diktatúrák eseményei, minél nagyobb - mondhatni: nyomasztóbb - a margón elhelyezett információk, adatok, nevek, hírek tömege, annál nyilvánvalóbb, hogy teljesen mellékes, mindezek mennyire ismerősek az olvasónak. Egy idősebbnek "a könyökén jönnek ki", egy fiatalabb pedig fütyül rájuk. Nos, pontosan ez is a szerepük, tudniillik csupán annyiban és addig van jelentőségük, amennyiben és ameddig alkalmazkodtunk hozzájuk. Úgy is mondhatnánk: a Szerelmes évek az alkalmazkodás emlékeit gyűjti be (ezért is viseli provokatív-bántó alcímét: Gyávaság). Hogy egy család életében mikor van soron a kitelepítés, és mikor a Wartburg, természetesen nem mindegy, de a személyiség benső szenvedéstörténete nem eszerint alakul. A meghatározó élmény egy katona szótlan szerelme a világégés kellős közepén, és életre szóló megrázkódtatás, hogy akár egy anya is összekeverhet bennünket a más gyerekével.

Ugyanígy járunk a szokásos nagy nemzedéki tablókkal. A könyv részletesen megismertet bennünket a Kovatsits fiúk egyikének boldogulásával, de a narráció középpontjában mégsem a nevén szerepel (annál is inkább, mert zokszó nélkül "végrehajtott" katonai paranccsal magyarosítva el is veszti ezt a nevet), hanem egyszerűen így: Apa Apukája. Az egyébként szenvtelen mesélő ugyanis a legfiatalabb utód nézőpontját választja. Innen nézve minden egyszerre fájdalmas a tapasztalatlan tekintetnek, s ugyanakkor "passzé" is. A világ, amelyet a legjobb volna hátrahagyni.

Apa magának a szerzőnek a generációját képviseli. A gesztus, amellyel átruházza a mesét a gyerekre, önmagában sokatmondó. Az pedig, ahogyan ez a mese nem a történelem, és nem is a Kovatits fiúkról, hanem Márkus Gizelláról, Apa Anyukájáról szól, túl a szerző érzelmi kötődésén ismét az autonóm női hősök iránti ragaszkodást jelzi. Gizella nem elvált asszony, nem vénlány, hanem feleség és anya, mégis őbenne fejeződik ki a természeti és historikus vegetáció közös folytonossága. Ilyen értelemben magányos hős, aki az elmúlások és születések mozdulatról mozdulatra, mondatról mondatra ismétlődő szertartásaiban a kötést képviseli - a másik iránti szenvedély, vágy és gondoskodás kötését.

Kalligram, 344 oldal, 2990 forint