- Muszáj ünnepelni?

- Talán nem kellene állandóan ünnepelni. Jóllehet nem állítom, hogy nincsen mit ünnepelnünk. Van a rendszerváltásnak néhány megkérdőjelezhetetlen, pozitív oldala: szabad emberek lettünk, mozgás- és véleményszabadsággal. Most már nem attól kell tartani, hogy vélekedéseink miatt az állam üt agyon bennünket, hanem attól, hogy valaki más: egy ellentüntető vagy az, aki szimplán csak más véleményt képvisel. Ez a baj nálunk az ünnepekkel. Nem együtt örülünk - inkább együtt gyűlölködünk. Ha van csalódás, az egyértelműen onnan fakad, hogy akkoriban a többség azt remélte, gyorsan és sérülésmentesen érjük el az NSZK életszínvonalát. A többséget az anyagi jólét érdekelte.

- Ez az egyetlen tanulság?

- Nem. A rendszerváltás legfontosabb tanulsága, hogy a demokratikus magatartás képessége nem születik velünk - el kell azt sajátítani. Azt egyetlen történelmi esemény sem nyújtja át tálcán. Még az ellenzéki időkben tartottam egy előadást - ellenzékieknek. Azt mondottam, hogy az intézményrendszer és a gazdaság átalakulása önmagában nem fog demokráciát eredményezni. Erre valaki a szememre hányta, hogy ugyanazt mondom, amit Kádár apó: még nem érett meg a nép a demokráciára. Nem, így igaz. Csakhogy Kádár ezért majd a megfelelő időben akarta "engedélyezni" a demokráciát. Én meg úgy gondoltam, hogy bele kell ugrani a demokrácia mély vizébe. Nem volt, nincsen más út: csak hát nem kellemes fulladozni a mély vízben. Egyelőre még nem tanultuk meg a demokráciát: jelenleg a legtöbb ember ide-oda szaladgál a pártok között, és azt lesi, hogy ki oszt majd pénzt.

- Ennyire pesszimista?

- Csak realista vagyok. Még csak kétségbeesve sem vagyok. De tény: rosszul állunk. Nekünk, értelmiségieknek kellene mindenekelőtt újratanulnunk a szerepet. 1989-90-től kezdve a magyar politikai értelmiség csak az általa választott párt megtámogatását tekintette feladatának, és egy mindmáig tartó, harcias pózt vett fel. Nem figyelmeztette a rendszerváltó "elitet", hogy sosem látott radikális átalakulás előtt állunk, s fogalmunk sincs, hogyan kell ezt végrehajtani. Eszünkbe sem jutott, hogy az első lépés egy minimális konszenzus megteremtése kellene legyen, ahonnan aztán továbbléphetünk. Azt hiszem, most már itt az ideje, hogy ismét végiggondoljuk saját helyzetünket, feladatainkat, és tegyük a dolgunkat: próbáljuk megérteni, milyen világban, milyen országban élünk, mi az emberek alapattitűdje, és miért olyan, amilyen. Az elemző szerepe nincs betöltve.

- Mi lenne az elemzés tárgya?

- Az emberek magatartásának motivációi. A bensőket mozgató rugók vizsgálata. Milyen ez az ország több évszázados tradícióinak eredményeképpen, s hogyan lehetséges azok lassú átalakulása? Nem venni figyelembe a tradíciókat égbekiáltó, tragikus hiba. Ne ideálokat tűzzünk magunk elé, hanem keressük a tradíciók pozitív átalakításának lehetőségeit. Józanságra lenne szükség.

- Ez nálunk teljesen hiányzik?

- A józan értelem tudja, hogy ha egyáltalán, csak lassan és akadályokon keresztül kell és lehet megváltoztatni a dolgokat. Az anyag, a közeg mindig ellenáll, és ezt az ellenállást le kell gyűrni. Az értelmiségi attól értelmiségi, hogy ezt tudja. Más persze hihet abban, hogy máról holnapra nyílik ki a világ, de ő nem. Jelenleg a "kaparj, kurta, neked is jut" elv virágzik tovább. Senkit sem érdekel a közösség ügye. Bár mindenki ezt hiszi magáról. Úgy, ahogy Ferencz József idején, a Horthy- vagy a Kádár-korszak idején sem a közösség ügye volt a fontos. Ezen rendszerek lényege mindig is ugyanaz volt: gondoskodom rólatok, lophattok, csalhattok, hazudhattok is, csak egyet nem tehettek, bele nem szólhattok a kormányzásba. Ez volt a Horthy-féle formálisan demokratikus rendszer lényege is: a politikai elit dolgába a tömeg nem üti az orrát, és kész. Ha ezt elfogadja, akkor egy viszonylag élhető életet kap cserébe. Hogy mennyire élhető az az élet, az más kérdés. Ehhez vagyunk hozzászokva. Mélyen, a zsigerekben.

- S ha ez a "hagyomány" veszélybe kerül?

- Ha a tömeg nem azt kapja, amit remélt, akkor lázong. Az előbb emlegetett világokkal ellentétben ma ez hál' istennek megengedett, csakhogy felelősségtudat nélkül nem vezet sehová, hacsak nem katasztrófához.

- A megosztottság is a katasztrófa első jelei közé tartozik?

- A liberális oldalon az egyetértés talán most kialakulóban van. Talán ma már az is eszébe jut mindenkinek, amiről húsz évvel ezelőtt szó sem lehetett: meg kell tanulnunk szóba állni a másik oldallal is. Az ellenféllel persze, nem az ellenséggel. Wittgenstein írta, hogy minden vitában eljön az a pillanat, amikor az egyik fél vagy mindkettő gazembernek vagy hülyének nézi a másikat. Nálunk ez túl korán következett be. Talán már eleve ez volt a kiindulópont.

- Az értelmiség ebben nem segíthet?

- Az értelmiségnek nem ez a feladata. Pontosítok: a művészi értelmiségnek, íróknak, zenészeknek, képzőművészeknek, gondolkodóknak nem feladatuk a politika irányának kidolgozása, korrigálása. A művész azzal tűnjön ki, hogy valami gyönyörűt hoz létre, a humán értelmiség, hogy megérti azt, ami körülveszi. A politizáló értelmiség feladata meg az lenne, hogy áttérjen az önvizsgálatra. Az önmagával való szembenézésre. Nem prédikálnia kell, nem ájuldoznia vagy rajongania, nem kinyilatkoztatnia, hanem kritikusan megvizsgálni a jelenlegi helyzetet. Kritikusan tekintsen arra, amit ő maga is fönntart.

- És a kultúra? Az sem nyújthat fogódzót?

- A kulturális élet, tudjuk jól, sosem fogja visszakapni azt a súlyát, amit a Kádár-rendszerben kiverekedett magának. És ez így van rendben: demokráciában a kultúra és a szépség nem központi probléma. Lehet ezen szomorkodni, de így van. Az antidemokratikus rendszerekben nem a politikai ellenzék, hanem az értelmiség tölti be a kritikus szerepét. A demokráciában viszont a magaskultúra képviselői bizonyos értelemben véve arisztokraták, vagy azoknak kell lenniük, ami persze nem jelenti a tömegkultúra megvetését.

- Pedig sokuknak ezt jelenti.

- Tudom. Csakhogy ha úgy tetszik, én is kulturálatlan vagyok, mert hozzá sem szagolok a tanítványaim érdeklődési köréhez. Ahogy ők nem ismerik Mozart operáit, én nem értem a rockzenét. Ebbe is bele kell törődni. Ugyanis nem csak az a kultúra, ami az enyém. Tehát nem siránkozni kellene, hanem feltenni néhány kérdést: változott-e a magas- és a tömegkultúra viszonya? Vonzódunk-e még a magaskultúrához? Milyen mértékben változtatott meg minket a vizuális kultúra túlsúlya?

- Nemrég jelent meg Szókratészi huzatban címmel a naplója.

- 1997 óta írok naplót. Többször nekifutottam már életemben a naplóírásnak, de eddig mindig abbahagytam. Most nem adtam fel. A filozófiai szöveg mindig más, mint a napló. Amikor megírok egy esszét, egyértelműséggel ruházom fel az álláspontomat, holott írás közben is még sok minden jut az eszembe: ez is, az is, meg mindennek az ellenkezője is. Ezért is választottam egy heideggeri mottót. Szerinte ugyanis Szókratész volt Európa legtisztább gondolkodója, mert nem írt semmit. Nem tette ki magát az egyértelműség veszélyének. Mert aki gondolkodik és a gondolatait le is írja, az nem csinál egyebet, mint a folytonos szél elől a szélárnyékba húzódik. A naplómban számos ilyen szélárnyékos rész is található, de nem azért fogtam neki, mert írói ambícióim lettek volna. Író nem vagyok, nem tudok sem figurákat, sem történeteket kitalálni. Filozófus vagyok, de olyan filozófus, aki tudja, hogy nem mozoghat mindig az általános területén, mert dögunalmassá válik. Az egyedin, a történőn keresztül kell felmutatnia az általánost. Az írás kiváló alkalom erre.

"Nem együtt örülünk - inkább együtt gyűlölködünk"