A szerkesztőségi telexgépek pontosan tíz évvel a Margit híd részleges felújítása után, 1988. november 8-án kopogták le a Magyar Távirati Iroda jelentését. A szöveg szemérmesen tompította azt a tényt, hogy alig százhuszonegy hónappal az átkelő 1978. október 1-jei átadása után máris újabb "foltozásra" lenne szükség. Sőt annál is többre.

Az persze igaz, hogy tízévenként valamennyi hidat alapos vizsgálatnak kell alávetni. A korabeli, "visszájára fordított hír" a legvégén ugyan, de mégis egyértelműen jelezte, hogy eme előírástól függetlenül időszerű az acélszerkezet és a vasbeton lemezek cseréje. Máris? - kaphatta fel a fejét, aki tudta, hogy azokat a rozsda lassú étvágya miatt 1978-ban még csupán szigetelni és jó

előre rozsdamentesíteni kellett. Csakhogy a korrózió gyorsabban haladt végig a hídon, mint arra a szakemberek 1978-ban számíthattak. Talán az téveszthette meg őket, hogy a szerkezetek addig meglepően jól bírták az idő múlását, utoljára az 1948. augusztus 1-jére újjépített híd rekonstrukciós munkái során cserélték ki. Ám hiába is derült ki viszonylag hamar, hogy elodázhatatlan az újabb csere, pénz nem volt rá az 1988-as "ciklusvizsgálat" idején.

A Margit híd 1978. március 20-án kezdődött felújításával startolt a fővárosi Duna-átkelők és a kapcsolódó területek rekonstrukciója. A programért Dalmy Tibor miniszteri biztos felelt. A kor lehetőségeihez képest nem keveset vállalt és teljesített a 2008-ban elhunyt kiváló mérnök, az elmúlt 40 év nagy budapesti közlekedésfejlesztéseinek egyik főszereplője, valamint az általa irányított 35 fővállalkozó, s ötven kisebb cég hol ötszáz, hol hétszáznál is több szakembere, amikor belevágott a Margit híd szerteágazó munkálataiba.

A felújítást annak idején nagy várakozás előzte meg. Ekkor építették meg például az 1500 négyzetméternyi két új, parti hídrészt, s az 1500 négyzetméteres hídfői aluljárókat, melyeket azonmód színesbe is öltöztettek: a Frankel Leó utcai piros, a Jászai Mari téri pedig sárga fémburkolatot kapott. "Nem csak az lett a szerepük, hogy megkönnyítsék a gyalogosok dolgát, mivel apróbb üzleteket, újságpavilonokat és telefonfülkéket is felállítanak bennük" - tudósított a Magyar Hírlap 1978. szeptember 21-én, alig néhány héttel az átadás előtti utolsó simításokról. "Csodákkal" persze már a nyár folyamán is találkozhattak a budapestiek: az Esti Hírlap június végén a "látványosságnak is beillő import aszfaltterítő gép"-ről áradozott, a gumi- és statikus hengerekkel dolgozó monstrumnak köszönhetően a kivitelezők időre végeztek a híd északi oldalának átadásával. S maradt két napjuk, hogy a déli oldalt borító kockaköveket felbontsák és elszállítsák. Már csak azért is, mert - szemben a most várható autóstilalommal - a korabeli járművezetőknek csak részben kellett lemondaniuk az átkelőről. A Népszabadság a kezdés napján arról tájékoztatta őket: "Az építkezés teljes időtartama alatt a hidat reggel 6 órától 9 óráig és délután 2 órától esete 7 óráig kizárólag az autóbuszok és a mentők, a tűzoltók és a rendőrség használhatják". A korlátozások érintették például a Néphadsereg (ma: Falk Miksa) és a Fürst Sándor (Hollán Ernő) utcát, ahová az autósok akkoriban még közvetlenül bekanyarodhattak a Margit hídról.

Az akkori munkálatok nagyságára jellemző, hogy az átkelő rekonstrukciójával párhuzamosan, a Fővárosi Gázművek kivitelezésében zajlott az eredetileg három hónaposra tervezett Szent István körúti gázvezeték-felújítási program, melyet némi késéssel, csak szeptember 25-én fejeztek be. A csöveket a manapság már elterjedt, akkor újdonságnak számító útfelbontás nélküli módszerrel, százméterenként haladva fiatalították meg. Tradicionális meglepetéseket tartogatott a túloldalon párhuzamosan zajló Mártírok útjai (Margit körúti) rekonstrukció. Nyár elején még minden jól haladt, zajlottak a posta és a közúti jelzőberendezések kábelmunkái, a Fővárosi Vízművek pedig júliusra befejezte a vízcsőépítést; a hónap végén javában fektették a villamosvágányokat, álltak a telefonfülkék, a hirdetőoszlopok, a kandeláberek, a hulladékgyűjtő ládák, és hozzáláttak az útburkolat, s a járdák aszfaltozásához. Aztán... Dalmy Tibor szeptember 22-én arra az újságírói kérdésre, "vajon elkerülhető lett volna-e az új úttest megbontása?", tömören csak annyit válaszolt: "Aligha (...)".

Azért részletesebben kifejtve a Népszabadságnak például elmondta: az "elmúlt hetekben sok bosszúság forrása volt a Mártírok útján bekövetkezett többszöri csőtörés". Ám az előzetes vizsgálatok alapján indokolatlan volt a Rózsadomb felőli oldalon található 13 éves, 150 milliméter átmérőjű, jó állapotban lévő cső cseréje. Ez csupán a rozsdás öntöttvas szerelvények és csavarok esetében volt szükséges. Csakhogy ezekben - a járműterhelés miatt - olyan "feszültségek keletkeztek, amelyek (...) töréseket okoztak. Tehát nem a csövek törtek el, hanem a szerelvények. (...)

Remélhetőleg a továbbiakban nem lesz baj az újonnan javított szerelvényekkel..."

És a köz bizakodva remélt.