Ott szálltak el a repülők, mindig a fejem felett, olyan magasságban, mint ott, ni, mondjuk a harmadik emelet. Vagy a második. Hát én azt annyira megszerettem, hogy elhatároztam, hogy nekem lesz egy kis házikóm, egy kis kunyhóm Vecsésen. És képzelje, Iván úr, eltelt tíz év, és most van egy kis kunyhóm. Tudja hol, Iván úr? Nem fogja elhinni! De igen, Vecsésen. Vecsésen. És arra fekszem, hogy jön a repülő ilyen magasságban a fejem fölött éjjel negyed egykor, és arra ébredek, hogy reggel negyed ötkor megy a repülő, ilyen magasan a fejem felett, zúg és búg, és bömböl a repülő, az a drága repülő, és én boldog vagyok.

De akkor még nem volt kunyhó, nem volt semmi sem.

De aztán megláttam a kunyhót.

Tudja, hogy, Iván úr? Úgy, hogy jóba lettem a vecsési állomásfőnökkel, aki mutatott nekem egy kunyhót, Iván úr, egy éppen olyan kunyhót, amilyenre én vágytam, egy igazi jó kis kunyhót. Hát nekem megszakadt a szívem azért a kunyhóért, és elhatároztam, hogy én megszerzem magamnak azt a kunyhót.

És akkor a munkahelyemen, mert akkor még volt, az útépítőknél, megkértem a főnököt, hogy gyűjtse össze a fizetésemet, ne adjon belőle semmit se. Enni kaptam, szállásom volt, csak egy kis zsebpénz kellett, azt pedig takarítással összekerestem. Így egy év alatt összejött négyszázhetvenezer forint. Hogy a pénzt hol tartottam, Iván úr? Hát a kocsmában, ahol hajnalban takarítottam, egy eldugott vízaknában. De nem mondtam meg senkinek. Senki nem tudott róla, Iván úr. És amikor megszűnt a munkahelyem, és az utcára kerültem, hát elhatároztam, hogy én gyűjtök akkor is. És mindennap félre tudtam tenni egy kicsikét, Iván úr. És teltek az évek, és gyűlt az én pénzecském, gyűlt, gyűlt, mígnem összegyűlt egymillió és százezer forint, Iván úr. A vízaknában. Aztán meg volt egy másik titkos helyem, de az olyan titkos volt, hogy azt még magának se mondom meg, Iván úr, ne haragudjon.

És közben én mindig féltem, hogy megveszi valaki a kunyhót, néha elmentem, megnéztem, hogy megvan-e még, de megvolt.

És amikor összegyűlt a pénz, én elmentem Vecsésre, és mondtam az állomásfőnöknek, hogy megvan a pénz. Mire ő mondta, hogy jó, de kell ügyvéd, meg adásvételi szerződés. Először ő ajánlott egy ügyvédet, aki át akart vágni, nagyon megijedtem, úgyhogy elmondtam itt a Hollánban egy ügyvédnek, hogy engem át akarnak vágni, mire ez a másik ügyvéd ingyen megcsinált nekem mindent, szerződést, mindent. Hát akkor meg az volt a baj, hogy féltem, hogy megvernek és elveszik az én pénzem. Mondtam ezt a zászlós úrnak, tudja, a rendőrnek, aki itt van az őrsön, és aki mindig segített engem, amikor itt laktam az utcán, tudja, mindig megvédett engem. Minden este jöttek, megnéztek; minden rendben, Csabi, aludjon csak nyugodtan, mondta mindig, mert ilyen rendes volt. Sőt. Most azt mondta a zászlós úr, hogy ne félj, Csaba, csak gyere velem, és elmentünk a rendőrőrsre, és beültünk egy rendőrkocsiba, meg jött velünk egy másik rendőr is, és úgy hárman kimentünk Vecsésre. Ott aztán mindenki nézte, hogy mi van, mi ez a sok rendőr. De aláírtuk az összes papírt, odaadtam a pénzt, és enyém lett a kisház, Iván úr. Olyan boldog voltam, vagyis hát az vagyok most is, boldog.

Mekkora? Hát úgy hat négyzetméteres lehet, de nem albérlet, nem bérlet, az enyém. A bátyámtól kaptam egy ágyat, de nem akármilyen ágyat, Iván úr, hanem franciaágyat, jaj, olyan jól tudok én azon aludni. Lomtalanításból van, de nagyon jó ágy. Meg van egy televízióm, meg van zuhany, hideg, meleg víz, minden van. Még egy kis kert is van, negyven négyzetméter lehet. Hogy mivel van bevetve? Hát betonnal. Hát az egy bakterház volt, Iván úr. Vonat? Hogyne lenne! Ott megy el tőlem három méterre. De nem baj az, én szeretem a vonatot is. Út? Út is van, de az messzebb, a másik oldalon, úgy tíz méterre. No de hajnalban azon akkora a forgalom, Iván úr, hogy egyáltalán nem is lehet menni. Csak állnak az autósok és káromkodnak. Hogy hogy tudnak némely autósok káromkodni, azt maga el se tudja képzelni, Iván úr. De ez engem nem zavar, én csak veszem az iránytűmet, mert vettem egy iránytűt, hogy tudjam, merről jönnek a repülők, mert jönnek a repülők is, néha percenként, ilyen magason a fejem felett, tizenöt méter lehet, vagy annyi se, hát én akkor olyan boldog vagyok, néha be se jövök, kinn maradok, és egész nap hallgatom a repülőket, balra a vonat, jobbra az autók, fenn a repülők, és akkor minden megvan. Megyek is már haza a vonattal, háromszázharminc forint a jegy, de engem már ismernek a kalauzok, kérdezik: van jegyed, Csaba? Hát hogyne lenne, mondom, már hogyne lenne, hát ismernek engem.

Meghívom magát, persze, Iván úr, de csak akkor, ha kész lesz a zászló. Milyen zászló? Hát a három zászló. Már megvan a betonaljzat hozzá, megvannak a lámpák, amik majd megvilágítják a zászlókat, hű micsoda villanyszámlám lesz, Iván úr. Persze, nem kell minden este bekapcsolni, csak ha ünnep van, vagy ilyesmi. Már csak a három zászlót kell megvenni. Az egyik a nemzetiszínű, a másik az EU-s zászló, a harmadik pedig a sárga cigányzászló, Iván úr.

Először a testvéremet hívom meg, nem haragszik Iván úr, de aztán magát, meg a Hollán utcaiakat, akik jók voltak hozzám, a főzelékeseket, a kínait, meg a két butikost, ők jók voltak hozzám mindig, sokat köszönhetek a Hollán utcának, az ügyvéd úrnak, a zászlós úrnak és a többinek.

Holnap vigyázzon, Iván úr, hét egész hét lesz az UVB-sugárzás, hallotta? És ma újabb két holttestet találtak az óceánban. Ezzel már ötvenre emelkedett az áldozatok száma. No viszontlátásra, Iván úr, megyek... Még egy cigire gyűjtök, már csak százhúsz forint hiányzik hozzá... Köszönöm, Iván úr, nagyon köszönöm, holnap találkozunk...