Aki nyitott szemmel jár, nem megy el a szerencséje mellett
A szombathelyi Szatmári Gábor László szűcsként tett szert tekintélyre. Nem véletlenül. Apjától örökölte a szakma szeretetét, annak fogásait és széles körű érdeklődését. Olyan akart lenni, mint a papa annak idején az '50-60-as években, akinek rendkívüli tehetsége volt a pénzcsináláshoz. Persze nem munka nélkül, hanem úgy, hogy munkája mellett mással is foglalkozott. Ha kellett fát vágott bérben, nyersbőrt, vasat, vadgesztenyét gyűjtött, sóskát szedett, s eladta azokat. A második világháború után, még a szibériai fogolytáborban is nagyságos úr volt, mert három évig megszámlálhatatlan bunda került ki kezei közül a tiszteknek és feleségeiknek. Nem is akarták hazaengedni.
Munkaszeretetét, természetét örökölhette fia, Gábor, aki 14 éves korában a győri építőipari technikumban akart tanulni, de nem vették fel: a kőszegi Jurisics gimnáziumban végzett. Volt rádióamatőr, dolgozott autószerelőként, karosszérialakatosként, katonaként rádiótávirász volt, végül mechanikai műszerész lett. Később apja mellett inaskodott, de saját bevallása szerint egy évig csavargott is a haverokkal. A szombathelyi Mokka zenekarral eljutott Berlinbe is, amatőr focistaként pedig a vasi megyeszékhelyi öregfiúkkal kétszer járt Chicagóban.
De mindig különös vonzalma volt a fához. Szerette az illatát nyersen és szárazon, és imádott faragni. Ha megunta a szőrmebundák készítését, hobbiból bútorokat restaurált, másolatokat készített. Keze alatt olyan ritkaságok is megfordultak, mint egy oszmán gyöngyházberakásos karosszék, amelyet még a bizánci, majd a nándorfehérvári csatában is használtak a törökök. A faragás fortélyait a Kőszeg melletti Gulner-malomban Kiss Ferenctől leste el, aki azt mondta neki: két vagon forgács után tudsz majd igazán alkotni. Aztán nekilátott a munkának.
Olyan sikere lett, hogy a Vajdahunyad várában az amatőr művészeti kiállításon most is látható diófából készült koccintópadja, amelynek ihletője a fővárosból a Kőszeg-hegyaljára telepedett Babó Antal iparművész.
Akkor lett szerelmese a hegedűkészítésnek, amikor a burgenlandi Oberwarton véletlenül elétárult egy elhunyt bécsi hegedűkészítő szerszámkészlete, amelyet vélhetően kidobtak utódai. Hatvan eurót adott a százezres vagyonért. Mivel a szerencse továbbra sem pártolt el tőle: fillérekért sok méretre vágott száraz juhar- és lucfenyődarabot is tudott venni a bécsi bolhapiacon. Ekkor döntötte el az ügyeskezű férfi, hogy megpróbálkozik a hegedűkészítéssel. Akkor még nem tudta miként kell a Dankó Pista szerinti "rubintos virágot" elkészíteni. De a véletlen szerencse ezúttal is mellészegődött.
Mint mondja, hirdetésben olvasta, hogy a vasi megyeszékhelyhez nem messze lakó férfi bőrt akart venni, hogy nyerget készítsen. Válaszolt neki, meg is egyeztek, miközben kiderült, hegedűkészítő az illető. Tőle és könyvekből tanulta meg a szakma alapjait. Eddig 18 hegedűt és két brácsát készített, amelyeket saját gyermekeként szeret és óv.
- És lehet is rajtuk játszani? - Micsoda kérdés - háborodik fel a rendkívüli kézügyességgel, rajzolvasással és logikával megáldott 59 éves férfi. - Hangszereinek némelyikét művészek is megszólaltatták, és nem panaszkodtak, mondja.
Már neki is csak hegedülni kellene megtanulnia. De az sem lehetetlen, teszi hozzá.