Bán Zoltán András: Meghalt a Főítész

A kritikus itt, ennek a kritikagyűjteménynek a lapjain, megítél: ízlésítéleteket fogalmaz meg. Ízlésítéleteivel, a műalkotások nyilvánosság előtti bírálatával pedig orientálja az érdeklődő közönséget.

Konzervatív kritikusi program? Kétségtelenül. Bán Zoltán András nem csupán saját gyakorlatában érvényesíti: egy rövid ismertetésben meg egy terjedelmes esszében külön meg is fogalmazza. A rövid ismertetés a kiemelkedő zenekritikus, Kroó György posztumusz kötetét méltatja. A méltatás pedig fokozatosan határozott kritikusi ars poeticává válik: a műalkotások élvezetével mint emberi létszükséglettel, a személyes hitellel mint a kritikusi tekintély forrásával, a megfellebbezhetetlen szakmai tudásnak és a gyermeki rácsodálkozás képességének kettősségével mint a jelentős kritikusi teljesítmény feltételével. A terjedelmes esszé a hazai kritika posztkommunista átmenetének szubjektív elbeszélését nyújtja. A folyóirat közlése nyomán már élénk vihart kavart - sok helyütt valóban rövidre zárt bölcsességeket és igaztalan ítéleteket megfogalmazó - rapszódia most, ebben a kötetben az irodalomkritika "normalizálódásának" ünnepléseként olvasható: íme, vége a politika nyomásának, az irodalom önállóvá vált, a kritika meg, ahogy utoljára a két háború között, megszabadulva az ilyen-olyan, irodalomidegen elvárásoktól, végre szabadon végzi a maga dolgát.

A szabadságra - a kritikai ítéletek elfogulatlanságára - rögtön maga Bán szolgál példákkal. Olvassuk csak el egymás után a Kertész Imréről meg az Illyés Gyuláról írott bírálatokat! Kertész, ugye, eredetileg Bán "oldalán állna": az a szerző volna, akiről neki eleve jó véleménye kellene legyen. Mit mondjunk: nincs jó véleménye. Önéletrajzi interjúkötetét üdítően tiszteletlen hangon bírálja meg: műfaji zavarosságot, poétikai átgondolatlanságot, híg bölcselkedéseket és sértettségből fakadó igazságtalanságokat fedez föl benne. Illyés ellenben, a másik oldalon, nyilvánvalóan Bántól távoli szerzőnek látszik: a kritikustól itt azonnal éles bírálatot várnánk hát. Megint csak: nem azt kapunk. Az Illyés tiszteletére kiadott emlékkötetet méltatva éppen az a kritikusi törekvése, hogy a költőt kiszabadítsa a "népies kánon" vezéralakjának, a "magyar Petőfinek" hamis szerepéből: valóban nagy, ám manapság tetszhalottnak tűnő költészetét segítsen ismét elő hagyománnyá emelni.

Bán vérbeli zsurnálkritikus: ízlésítéletei elképzelhetetlenek lennének a nekik fórumot nyújtó heti- és havilapok nélkül. A zsurnalizmus határozottan befolyásolja azonban irodalmi választásait is. A kötet gerincét azok a portrék és bírálatok teszik ki, amelyek a háború előtti korszak újságjainak hasábjain otthonos írókat méltatják: a kismesterektől - Szép Ernőtől és Zsolt Bélától - a hagyomány klasszikusaiig - Krúdyig és Máraiig. A kritikus ezekben az írásokban van igazán elemében. Finom műveltséggel és érzékeny beleérző képességgel eleveníti meg a letűnt, de szívének láthatóan kedves világot. Azt, amelyikről, úgy tűnik, szeretné remélni: az irodalmi és kritikai élet normalizálódásával talán újjáéledhet.

Scolar, 270 oldal, 2950 forint