Egy nyolcvanéves nő a hintán

hajtja magát májusi szélben.

Min töprenghet? Az évein tán:

néhány mikénten és miérten.

Az évek, mint a hinta, szálltak,

elszálltak, ám a régi inga,

ma is leng tengelyén a vágynak.

Remény, csalódás. Hátha, mintha.

Libikókán is ült, ha más fent

volt, ő meg lent (s fordítva, persze).

Csalt volna néhanap, lett volna álszent,

csak épp nem volt a rosszhoz mersze,

jó volt tehát. A tartalék hit

arcára megelégedést fest.

Egy kislány bámulja a nénit:

a kétéves a nyolcvanévest.

Mit mond az arc, küld-e a szempár

bátorítást az útra indulónak?

Nincs üzenet. Rá már a csend vár,

s egy folyóparton az a csónak,

mely úgy ringatja majd, akár a

hinta. Kis időt még marad, bár

búcsúzni fog, nem is sokára,

ezt érzi, nem kell óra, naptár.

Hintázó nyolcvanéves nő: hát

nem nevetséges, furcsa látvány?

Lábát lógázza, és valami nótát

dúdol, mint egy copfos diáklány.

Hirtelen szürkül. Sűrű felhő-

kását kavar a szél az égen.

Mindjárt esik. Nincs nála ernyő.

Kiszáll a hintából, átvág a téren,

hazamegy, mielőtt megázna.

Gyorsan lépdel az alkonyatban.

Kabátját begombolja fázva:

hűvös az este, bár tavasz van.

Csengery Kristóf (1957) Zelk Zoltán-díjas.

Legutóbbi könyve Egy korinthusbeli a metróban

címmel 2005-ben jelent meg a Ligetnél.