Egy filozofáló értelmiségi
Jürgen Habermas ahhoz a német filozófusgenerációhoz tartozik, amely közvetlenül a háború után kezdte meg egyetemi tanulmányait. Az ekkori német filozófus-professzorok nagy része nemcsak lojális volt a náci rendszerrel szemben, hanem tevékenyen támogatta is annak politikáját és kultúrpolitikáját. Habermas legjelentősebb tanárai a bonni egyetemen Erich Rothacker és Oskar Becker voltak, akikről ugyanezt el lehet elmondani. Habermas számára így sorsdöntő volt az amerikai emigrációból visszatért, és az újra megalapított frankfurti Társadalomkutatási Intézet társigazgatójává előlépett Theodor W. Adornóval való találkozás. (Még a kilencvenes évek első felében is, a frankfurti Dantestrasse 4-6.-ban lévő tanszéki szobájában egyedül Adorno képe függött a falon.)
Nem túlzás azt állítani, hogy Habermas gondolkodói pályája az Adornóval való találkozással kezdődött; egy beszélgetést követően (és néhány publicisztikai írását ismerve) Adorno 1956-ban tanársegédjévé fogadta. 1959-ben azonban Max Horkheimer (a Frankfurti Iskola alapító atyja) nyomására máris el kellett hagynia a Társadalomkutatási Intézetet, másutt habilitált, majd Gadamer közbenjárására a heidelbergi egyetem professzora lett. 1965-ben aztán a nyugdíjba vonuló Horkheimer katedráját átvéve visszatért a frankfurti egyetemre; székfoglaló előadásában már a horkheimeri program (a "kritikai elmélet") átatalakításának szükségességéről töpreng.
Frankfurtba visszatérve Habermas hamarosan a diákmozgalmak kellős közepén találta magát. Az egész Szövetségi Köztársaságban nem volt még egy professzor, aki ilyen vehemenciával vetette volna bele magát a diákmozgalmak körüli vitákba. 1968 pünkösdjén, az akkor mindössze harminckilenc éves professzor pulóverben és egy megírt előadás szövegével a kezében a frankfurti egyetem menzáján több ezer (csalódottságát és felháborodottságát alig-alig palástoló) diák előtt látszatforradalomnak nevezte az eseményeket, melynek vezetői szerinte súlyos neurózisban szenvednek. Hajlanak ugyanis arra, hogy a szimbolikus eseményeket összecseréljék a valósággal; azt hiszik, hogy a rektor szobájának elfoglalása és feldúlása azonos a hatalom valóságos átvételével. Ezekben a vitákban már megjelenik, vagy talán ezekben alakul ki a Habermasra olyannyira jellemző "diskurzív vitalitás". De ekkor alkakul ki írásainak kettős vonulata is: az egyik oldalon az aktuális politikai-kultúrpolitikai kérdésekhez való hozzászólások állnak, a másikon pedig sorra születnek azok a meghatározó elméleti írások, amelyek elsősorban a társadalomtudományok metodológiájával foglalkoznak.
Adorno halálát (1969) követően Habermas elhagyta Frankfurtot, a starnberi Max Planck Intézet egyik részlegének igazgatója lett, ahol maga alakíthatta ki kutatócsoportját. Ebben az időben írta legfontosabb könyvét, A kommunikatív cselekvés elméletét, amely majd 1981-ben fog megjelenni. Ebben Habermas szakított a korábban rá jellemző általános metodológiai érdeklődéssel és egy nagyszabású "szubsztantív" társadalomelméletet, a modernség elméletét próbálta kidolgozni. Ennek az az alapgondolata, hogy az egész XIX-XX. századi baloldali gondolkodás produkciós paradigmáját fel kell váltani egy új modellel, a "kommunikatív ész" újfajta elméletével. Nem igaz tehát, hogy a társadalmi együttélésben a munka és az anyagi javak előállítása játszaná a döntő szerepet; a társadalmi integrációt tekintve sokkal fontosabb az emberi kommunikáció. A kommunikatív cselekvés viszont egészen más logikát követ, mint a munkavégzés: az előbbiben a kölcsönös megértés, az utóbbiban viszont a természet leigázása képezi a cselekvés alapvető célját és motivációját.
1983-ban Habermas újra visszatért a frankfurti egyetemre, méghozzá A filozófiai diskurzus a modernségről című előadás-sorozattal, amely hamarosan könyvként is megjelent. A nyolcvanas és a kilencvenes évek fordulóján aztán napirendre került a kommunikatív cselekvés elméletének egy általános diskurzuselmélet irányába való továbbfejlesztése, ennek legfontosabb dokumentuma az 1992-ben megjelent Fakticitás és érvényesség című könyv. Ebben jut el Habermas egy általános demokráciaelmélet felvázolásának programjához. Innen kezdve a közéleti-politikai írások és a nagy elméleti munkák közötti választóvonal mintha összeszűkülne, néha már-már eltűnni látszik. Mindenesetre további fontos kordiagnosztikai fogalmakat alkot: a megosztott Nyugat, a posztnemzeti konstelláció; a New York-i terrortámadás után pedig a vallás társadalmi szerepének újragondolását javasolja.
A nyolcvanas évek végétől Habermashoz áramlanak a külföldi vendégek, ösztöndíjasok és diákok. Néhány frankfurti kollégával és doktorandusszal kiegészülve ők a résztvevői a híres hétfő esti kollokviumnak. Ezen a résztvevők valamelyike felolvasta tanulmányát vagy bemutatta kutatási programját. Utána hosszú vita következett, amely kb. este tíz órától a Dionysos nevű kocsmában folytatódott. Ezekről az összejövetelekről Habermas akkori tanársegédje, Axel Honneth, így számolt be: "Világos volt, hogy ha mi, diákok és tanársegédek körülültük, akkor az a formáját tekintve egalitárius volt, és ezt ő biztosan így is gondolta; de tárgyilag olyan nagy autoritással rendelkezett, annyi előnye volt velünk szemben, hogy óhatatlanul is belekényszerült a vezérszónoki szerepbe".
Habermas mindig hangsúlyozta, hogy a dicséret vagy a bók nem legitim eleme a filozófiai diskurzusnak. Legyen a nyolcvanadik születésnap az egyetlen olyan alkalom, amikor ez alól kivételt teszünk. Ha azt mondanánk róla, hogy a XX. század második felének egyik legnagyobb filozófusa-szociológusa, akkor teljesítményének csak az egyik felét ismernénk el. Ugyanilyen fontos, hogy kordiagnosztikai írásaival értelmiségiként döntően meghatározta a XX. század második felének nyugatnémet (majd német) szellemi-kulturális miliőjét. És a XX. század második felének "nagy gondolkodói" közül (nagyon nem szeretné ezt a kifejezést) a magyar kultúrára ő gyakorolta a legnagyobb hatást.
