Misi a bölcsészkaron ismerkedett meg feleségével, akivel stoppal beutazták Európát, lakást vásároltak hitelre, tervezték a jövőt. Misi írt, mert költő volt és költő akart lenni. Aztán a nő szerelmes lett. Misi még mindig az volt. A kilencvenes évek elején költözött le anyja üresen maradt házába, nem messze a nagymamától, aki onnantól gondját viselte. Minden vagyonát a nőnél hagyta. Minden célját a városban. Leköltözött a faluba, hogy kiszellőztesse a fejét. Hogy új életet kezdjen.

A szellőztetés gyorsan ment, a krumplibor gyorsan hatott. Már nem írt, csak olvasott. Éjjel-nappal. Aztán azt is egyre kevesebbet. Amikor nem volt pénze. Amikor nem volt pénze inni.

- A munka öl, aki dolgozik, halott - mondta, valahányszor lelátogattam hozzá a faluba. Éjszakákat beszélgettünk át. Ő tanított meg arra, mit kezdjek azzal az érzéssel, ami tizennégy éves kora táján letámadni készül a gondolkodó embert, hogyan és mire használjam fel mindazt, ami odabent kavarog. A tanárom volt, én pedig segíteni akartam. Szereztem volna neki állást a városban. De nem hagyta.

- Innen csak kirobbanni szabad.

Költőként akart volna kirobbanni, de nem írt egy sort sem. Nem volt miről írnia, csupán a nyomorúságról, de nem látta nyomorúságosnak az életét. Mivel nem dolgozott, nem volt pénze, és mivel nem volt pénze, nem tudta elhagyni a falut. Ahogy az évek múltak, a város egyre messzibbnek tűnt számára. A költészetét szétmarta a napi nyolc liter bor, és új szlogent választott életfilozófiájául.

- Halálba iszom magam - mondta, és mosolygott, hahotázott hozzá.

Komolyan gondolta. Annyira komolyan, hogy az ember - bár eleinte szörnyülködött rajta - tiszteletet érzett iránta. Felnézett rá. Nem azért, amit mondott, hanem ahogyan mondta.

Mégsem hittem, hogy sikerülni fog neki, vagy hogy az első figyelmeztető jelnél nem vesz majd vissza. Nem hittem, hogy képes lehet valaki ilyesmire.

Tizenhat éves voltam, amikor az egyre koszosabb, rendetlenebb és büdösebb lakásában találtam egy fotót. A pisai ferde torony előtt állt. Fehér vászoninget viselt, rövidnadrágot, szandált. A haját fújta a szél, arca kisimult volt, szeme ragyogott. A felesége készítette a képet. Elkértem, és onnantól könyvjelzőnek használtam.

Késő tinédzserkorom elszakított a falutól és önmagamtól is. A fotót elnyelte a szobám rendetlensége, Misit az emlékeim mélységes mély kútja. Ebben az életszakaszban az ember végtelennek gondolja az időt, az emberi időt, végtelennek a barátságot, szerelmet, ihletettséget. Így aztán végtelennek gondoltam Misit is. Azt gondoltam, örökké ott ül majd a háza előtt a műanyag flakonnal és az Olcsó Könyvek egy példányával a kezében, ráncossá és puhává szívott cigarettacsikkjeit a betonlépcső mély repedéseibe nyomva.

A ház vele együtt rohadt. Omladozó vakolatával, kidőlt kerítésével, molyrágta dunnáival, recsegő rádiójával és pislákoló villanykörtéivel ő maga volt az a ház. Udvarát nyaranta ellepte a gaz, a tél pedig, mintha csak a pokol tüzének sűrű füstje volna, sűrű köddel takarta el a világ elől. Egyetlen lámpa égett ilyenkor odabent. Misi - mivel lusta volt befűteni - a dunnák alatt fagyoskodott, és várta, hogy véget érjen a tél.

- A fotóm?

- Megvan, ne aggódj - feleltem, de eközben nagyon szégyelltem magam, mert már vagy hat éve ígértem, hogy visszaadom.

- Hozd már vissza, cseszd meg. Másom sincs.

Valóban nem volt már mása. Mindent elvesztett, kidobott, eladott, elégetett. A könyveit kiolvasta, a ruháit elhordta, a tányérjait és poharait széttörte. Újat semmiből sem szerzett, ha a nagymamája vitt neki valamit, kivágta a szemétbe. A ház vele együtt ürült, öregedett.

Huszonöt éves voltam, amikor egy költözésnél előkerült a kép. Leutaztam a faluba. November volt. Sétáltam a sűrű ködben Misi háza felé. A kanyarban feltűnt a ház. Egy másik ház. Egy sárgára festett. Kopogtam. Misi kinyitotta az ajtót. Köszönt, megfordult, bement a szobába és leült a kandalló elé. Nézte a tüzet. Csontsovány volt. Izzadt. Nem volt nála bor. Cigaretta sem.

- Mi történt itt? - kérdeztem, és körülnéztem odabent. A falak rózsaszínre festve. A fürdőszoba újracsempézve.

- Kérdezd anyámat.

- Elhoztam a képet.

Felállt, elvette tőlem a képet, lopva ránézett, az ablakpárkányra tette, és visszaült a tűzhöz. Kapkodva és gyorsan vette a levegőt. A teste magas lázzal küzdött.

- Mikor csinálták ezt?

- Egy hete lett kész.

- És te mióta ülsz itt lázasan?

- Mégis mióta? Egy hete.

- Miért nem mész orvoshoz, te idióta?

- Mert ha már nem vagyok költő, legalább úgy akarok meghalni.

Nem hívtam mentőt. Nem tehettem tönkre egy élet munkáját. Álltam, és nem tudtam megszólalni. Ő sem. Már máshol járt. Kiléptem a házból, és benéztem az ablakon. Akkor már a kezében volt a fotó. Akárcsak kiégett mocsárbarna szemében, a képen is vörösen táncolt a tűz fénye. Ekkor láttam utoljára. Négy nappal később telefonált a szomszéd, hogy Misi meghalt. Semmi sem maradt utána, csak ez a tábla:

E házban élt Hold Mihály költő, aki bár nem volt költő, mégis akként halt meg.