Kemény István: Kedves ismeretlen

Pozitív vagy negatív variánsnak a régi képletre: a környezettel való kölcsönhatásban kiformálódó (vagy deformálódó) Én története ez, a harmonikus kiteljesedés (vagy a lehangoló kiüresedés, az átlaglétbe való beleszürkülés) krónikája.

Valamiféle nemzedéki regény, valamiféle fejlődési-nevelődési regény: a könyv egyrészt készségesen elhelyezkedik ezekben a kategóriákban, a főhős, Krizsán Tamás ifjúkora, a családi környezet és a családtörténet, a történettel egybeszálazódó más életvonalak, Olbach professzoré (a háború előttről itt maradt, félretett, majd rehabilitált zsenié), vagy Pataié (a cinizmus nem kevésbé zseniális apostoláé, aki papként kezdte, marxista filozófusként és főiskolai tanárként folytatta, majd könyvtárosként fejezte be pályafutását) mind becsülettel elvégzik azt a munkát, amelyet regénytípus és regénykategória ró ki rájuk. Azaz nemzedéki tapasztalat rögzül, s bőven talál realisztikus, gyakran igen atmoszferikus környezetrajzot is a regényben az olvasó, mint ahogy hihető és a maga köznapi tapasztalata révén igazolódó pszichológiát is, a könyv fejlődési-nevelődési vetületében.

Ám jó lesz vigyázni. A Kedves ismeretlen ugyanavval a paradox mozdulattal le is rázza magáról ezeket a kategóriákat és kibújik a tipológia ketrecéből. A nemzedéki reprezentáns és a fejlődési-nevelődési történet alanya, Krizsán Tamás egyben elbeszélője is a történetnek, a maga szükségképpen korlátozott szemszögéből, tehát ennyiben realisztikusan - ám, meglepetésünkre, mindent tudó és mindenható Elbeszélő is egyúttal, történetének korlátlan ura és birtokosa. Azaz - amint ez az időről időre ismétlődő, nyílt szerzői közbeszólásokból kiviláglik - Regényíró is, aki így fejlődés-regénybeli önmaga fölébe emelkedik, s a realista krónikát, egyben önmaga létét a fantázia, sőt a fantasztikum jegyében megalkotott művé lényegíti át.

"A regény fikció", jelenti ki "K. I." a könyv mottójában, s ez a Kedves ismeretlenre nézve kétszeresen is igaz: a realisztikus fikciót, a hétköznapok valószínűségi várakozásaival összevethető regényvilágot itt át- meg átjárják a varázslatos valószínűtlenségek, a regény ideje a csodák ideje is. Olyan publikus valószínűtlenségeké, mint Csernobil és 1989, de az olyan irodalmi csodáké is, mint például a vízzel, közelebbről a Dunával kapcsolatos jelképlánc: Rákosiék titokzatos folyamelterelési terve, a Nyéken (Krizsánék és Olbachék lakhelyén) megépülendő víztározó, a folyamág a présház alatti kőzet mélyén, a föld alatti vizek hidrodinamikája (ez egy szakkönyv, mely szerepet kap a regényben), és legfőképp a sejtelmes Duna-démon, a folyó időnkénti spirituális kiáradása, amely elönti és egybeoldja Kelet-Közép-Európa nyolcvan millió lakóját.

Azaz valamiféle - újabb "valamiféle" - csodaregényt írt Kemény István, kissé a szó Szerb Antali értelmében; gazdag és sokágú csodaregényt, egyszerre emelkedetten költőit és földközelien prózait. Ezek külön-külön feltétlen, bár együttesen nem teljesen felhőtlen erényei a regénynek: a költői sűrítés (a csodák) és a regényírói terjengősség (a hétköznapok) akarva-akaratlan egymás ellen dolgozik benne, s ennek gyakran mindkettő kárát látja. A hatásos jelképek érvénye meg-meggyengül, a pontos tények hitele el-elbizonytalanodik.

Magvető, 467 oldal, 3490 forint