Magas, sudár alakja, hosszú éjfekete, dús haja, kerek, világítón kék szeme, mindig elegáns és nőies ruhája, rövid szoknyája alatt szép, izmos lába, magas sarkú lábbelije, kimért járása feltűnik azonnal. Nem is feltűnik, hanem kitűnik. Ő nem feltűnő, hanem kitűnő. Persze a tahó férfi nem érzékeli ezt azonnal. Megbámulja, és már nyílik is a szája. De Éva visszanéz, elmosolyodik, és udvariasan köszön. Kész. A macsó megjegyzés máris belefagyott a férfipofába.

Éva uralkodik. Olyan, mint egy keleti úrnő.

Tudtuk persze, hogy hastánctanár, ez csak még titokzatosabbá tette őt. Nem tudtuk, mi az a hastánc, csak sejtésünk volt róla valami.

És - miután egy negyedórát mesélt nekünk Éva - most itt kuporgunk a stokin, két öreg, kivénhedt kan, és nézünk.

- Ha javasolhatom, a tükörből nézzenek minket - szól oda hozzánk Éva -, úgy jobban látszunk.

Megfordulunk, nézzük őket az egész falat borító tükörben.

Sejtelmes, keleti muzsika szól, a lányok pedig egyszerre lejtenek rá. Pörög rajtuk a könnyű, hosszú, színpompás szoknya, vagy a bő, kihasított, tarka, áttetsző nadrág, csörög, zörög a derekukra tekert kendőre feltűzött rézkorongfüzér, karjuk indázik kecsesen, nyakuk, fejük egyszerre mozog, mezítelen talpuk suhan a parketton.

Ők is magukat nézik a tükörben. Magukkal vannak elfoglalva, de együtt.

Szépek, de nem csábítóak, nem kacérok. Az arcokon a mosoly mögül gond és szomorúság vegyül elszántsággal, daccal, akarattal.

Két perc alatt kiviláglik: ez a tánc nem kacérkodás, nem hódítás, nem sejtelmes célzás; nem is másoknak szól, nem is a férfinak, a táncoló nőnek önmagának.

A hastánc terápia.

A hastáncos visszatáncol magába, megleli magát a táncban. A hastánc méltóságot ad, méltóságot ad vissza.

Az élen táncoló Éva kimagaslik, kitűnik, kifénylik a tizenöt lány közül.

Évát is ez a tánc rántotta össze.

Valamikor ugyan táncot tanult, de végül szépségszalont nyitott. Jól prosperált a cég, volt benne fodrászat, manikűr, pedikűr, szolárium, kellékbolt, minden, ami kell.

Aztán egyszer csak beütött a baj.

Férje egyéves betegség után meghalt, ő ott maradt a tízéves gyerekkel. Valamit kellett csinálni. Ráadásul a szalonban is gyűltek a bajok. A lányok nem bírták a tempót. Nem akartak dolgozni, annyit, amennyit Éva szerint kell. Egyszer megtagadták a túlórázást. Másnap Éva nem nyitott ki. Eladta a boltot.

Azóta a táncnak él.

Kitanult mindent, mindenhol és mindenkitől, ami, ahol és akitől a hastáncról tanulható. Végigvalcolta a fél világot. Fő tanítója az izraeli arab-török Kochar volt, de tanult Svájcban, Egyiptomban, Svédországban, Amerikában és Spanyolországban - mindenütt, ahol neves értői vannak e táncnak.

Éva feszt tanult és tanul. Tanult tantrát, amiről nem tudom, micsoda, de nem ártott neki. Tanult beszédet, kommunikációt, pszichológiát, pedagógiát, nőséget, emberséget.

Éva neves lett, számtalan elismerés birtokosa idehaza és a világban, egyetemi tanár, sok-sok száz hastáncos lány, asszony oktatója, nevelője, pótanyja.

A hastánc nem a hasé. A has itt csak annyit tesz tán, hogy nincs túl sok ugra-bugra, égbeszökellés, teremen általvágtázás, nincsen fiú, nincsen pár és nincsen a másiknak érintése sem. Kicsit öntánc ez, de mégis együtt csinált. Kevés mozgás van, de az intenzív, erős, odafigyelős.

A kevesebb több - mondja minduntalan Éva.

Látjuk: hisznek neki. Aki nem hisz, az nincsen itt már. De aki itt van, az elÉvul: megtanul viselkedni, öltözködni, megtanulja hordani magát.

Megtanulja, hogy edzőcipőben nő nem jár utcán. Nőnek keze mindig ápolt, ruhája tiszta, szép, a nő mindig elegáns. Nemcsak az utcán, de otthon is. Nem másoknak kell szépnek lennie, hanem önnön magának. A hastáncos megtanul magára adni. Magára adni újra.

Azt mondja Éva, egyik őse görög cirkuszos volt.

Éva a görög. A táncos görög. Aki kitáncolja a bajt magából.

Ülünk a hokedlin, mert itt szék nincsen, ülünk, és némán nézzük a táncot. Szép, erős, elszánt mindenki itt. Nem számít sem az alkat, sem a kor. Olyan, mintha néptánc lenne. Aminthogy az is. Ősi népek ősi tánca ez. Azt mondja Éva, ez a legősibb tánc, az ember, a nő tánca, varázstánc.

És ami a legfontosabb, mondja: a hastánc erőt ad, megtanít eltörölni az önsajnálatot.

Ezen spekulálunk, mikor Imrével, kicsit szeppenve, kilépünk a Jászai Mari tér zsivajába. Eltörölni az önsajnálatot... Hát igen. Meg kéne próbálni... talán... has...

Sóhajtunk egyet, kicsit legyintünk, és lezuttyanunk a teraszra föladón.