fel kéne, írassak egy szemüveget,

már nem bízom a tárgyak remegésében,

ebben az ostoba, félig-meddig kilátástalanságban

enélkül is körvonalát veszti minden.

hullámzó görbéket látok,

azt is elmosódva, foltosan,

egy egyenest két pont, engem az örvénylés

csomójában, ki, mi határoz meg?

mikor szerelmes, legalább az arcát,

sejtettem, hogy elmúlik egyszer...

azóta abban reménykedem, az idő pergésével

nemcsak a hátteret radírozzák le

körülem. addig a jótékony remegésbe menekülök.

fel kéne írassak? inkább nem veszek tudomást.

egy pápaszem úgysem

oldana meg semmit. nem hordanám.

mindig is rühelltem orvoshoz menni.

mondták, ne olvassak sötétben, mert

tönkremegy a szemem, a gyerekeimnek

én is ezt fogom mondani. ha megkérdezik,

mennyivel nehezebb...?

- felhúzom a vállam, de nem felelek -,

sötétben tapogatózni.

Murányi Zita (1982)

Bródy-díjas. Legutóbbi könyve DuplApu címmel

2007-ben jelent meg a Koronánál.