Vajon a krízis miatt önérdekeiket erőteljesebben képviselő tagállamok és a globális szabályokat átíró új feltörekvő és hagyományos hatalmak kettős nyomását hogyan bírja elviselni a brüszszeli bürokrácia, képes-e vezető erőként megjelenni, az új kihívásoknak megfelelő stratégiát, valamiféle "Lisszabon pluszt" kidolgozni. Az Európai Unió válaszúthoz érkezett, s hogy merre indul el, az nagyon is függ az idén megújuló intézmények, a parlament és a bizottság összetételétől, felismerési képességétől és fantáziájától.

A kérdés persze - amelyet az Europe's World folyóiratban a volt svéd ipari miniszter, Leif Pagrotsky feszeget - nagyon is jogos, hogy vajon valamiféle nagy vízió, avagy gazdaságpolitikai aprómunka révén juthat-e ki Európa jelenlegi kellemetlen helyzetéből. Pagrotsky szerint az utóbbi lehetne a megoldás, a valóságos problémákra valóságos megoldást kellene találni. Ám a vele vitába szálló Frank Viber, a londoni székhelyű European Policy Forum igazgatója arra figyelmeztet, hogy ez a válsággal terhelt időszak éppen a retorikában gazdag, de cselekvésben szegény politikának kedvezhet. De kétségtelen: ha a múlt század második fele Európa újjáépítésének jegyében telt el, akkor századunk első évtizedeit a globális intézmények korszerűsítésének igénye jellemzi majd. Ha Európa ebben részt akar venni, akkor elképzelésekre és cselekvőképességre is szüksége lesz.

Európa viszonylagos hanyatlását észleli azonban a svéd szakember. Az európai vállalatok világuralmának már régen vége, ma inkább azt igyekszünk nyomon követni, hogy indiai, kínai, orosz vagy közel-keleti cégek vetik-e meg lábukat az unióban. Amikor a dollár gyengült, s az euró erősödése tovább gyengítette Európa versenyképességét, az európai politikusok is Pekingtől próbáltak segítséget kérni az árfolyamváltozások kezelésére. Az amerikai, svájci, brit bankok összeomlásai után nem Európa kínált menedéket, hanem megint csak a kínai, távol-keleti és közel-keleti befektetők. Európa eljelentéktelenedését a számok is igazolni látszanak. Pagrotsky a Nemzetközi Valutaalap (IMF) adatait közli, amelyek szerint az utóbbi tizenöt évben az EU részesedése a világ össztermékéből 19,5-ról 16 százalékra süllyedt. Ez részben viszonylagos mutató, hiszen ahogy jönnek fel az új hatalmak, úgy zsugorodnak a régiek. Európa azonban saját magának is okozta a bajt. Pagrotsky három példát is említ: először is, az eurózónában nem emelkedik három százalék fölé a gazdasági növekedés üteme, még kedvező körülmények között sem, mert Európa továbbra is előnyben részesíti a régi, elavult iparágak támogatását. (A cikkbe már nem kerülhetett be, de az Opel köré szervezett mentőakció csak aláhúzza a svéd miniszter érveit.) Másodszor, a kutatási kiadások ugyan 4,7 százalékot tesznek ki az uniós büdzsében, de a mezőgazdaság a költségvetésnek még mindig több mint harminc százalékát emészti fel. Nem jött létre az európai kutatási tanács, amely független döntést hozhatna tudományos alapon a tervek megvalósíthatóságáról. Így viszont olyan presztízsberuházások valósulnak meg, amelyeknek hatása igen korlátozott. A cikkíró ide sorolja a Galileo űrprogramot és a budapesti technológia intézetet. S harmadszor: a források is szétforgácsoltak. Hiába a nagy nehezen megszült vállalatfelvásárlási irányelv, csak nem jönnek létre európai óriáscégek, miközben számos társaság olyan szociális juttatásokat kínál, amelyek éppenséggel akadályozzák a rugalmas működést.

A kibontakozás a bővítés nyomán szomszéddá előlépett országok felkarolásában, a belső piac kiterjesztésében, a hatékonyabb politikai összehangolásban rejlik, s persze a szakításban azzal a gyakorlattal, hogy a tagországok a sikerüket abban mérik, mennyi pénzt tudtak kiszakítani a közös kasszából.

A kereszteződéshez érkezve azonban nincs, aki utat mutasson. Mint az European Policy Centre két tudományos kutatója, Hans Martens és Fabian Zuleeg friss elemzésükben kifejtik, a kormányok szívesebben alkalmazzák a populista retorikát és a viszonylag gyors eredményeket hozó fiskális és kamatpolitikai eszközöket, mintsem hogy értelmesen elmagyaráznák a válság hatásai miatt nyilván aggódó polgároknak, hogy csak hosszabb távú szerkezeti reformok révén teremthetők tartós munkahelyek, s alapozható meg egy következő, lendületesebb növekedési szakasz. A két közgazdász is úgy látja, az a veszély fenyeget, hogy 2010 végére úgy ér el az unió, hogy semmiféle stratégiája sem lesz a jövőt illetően. Jegyezzük meg, ez egyben kapaszkodót adhatna a 2011 első felében elnöklő Magyarországnak, hogy ésszerű programmal hozakodjék elő, amennyiben persze az utóbbi évek gazdaságpolitikája egyáltalán lehetővé teszi, hogy Budapest mutasson hitelesen irányt a huszonheteknek.

Tíz éve az EU a tudásalapú gazdaság zászlóvivőjeként akart tetszelegni a világban, de ma már sok új és erős versenytárssal kell vetélkednie a természeti és szellemi erőforrásokért. Az uniót számos kihívás éri: elöregedik a társadalom, de a hátrányos helyzetű kisebbségek beillesztése alig halad, miközben a klímaváltozásra, a pénzügyi szabályozásra, a költségvetések fenntarthatóságára is nagyobb figyelmet kellene szentelnie. Karbonmentes, zöldgazdaságról szónokolnak a bizottság tagjai, de az Egyesült Államok és Kína éppen megelőzi Európát a megújítható erőforrások alkalmazásában és az alkalmazáshoz szükséges technológiák gyártásában. Modernizálni kellene a belső piacot, hogy a tudás is szabadon mozogjon, de nagy az ellenállás például az adópolitika vagy az oktatás európai szintre emelésével szemben.

A brüsszeli vitákból kicseng az aggodalom hangja: a tíz éve még bezzeg amerikázó unió képes-e hatékony reformprogrammal előhozakodni a bezzeg Kína, bezzeg India, bezzeg Ázsia korszakába lépve.

Brüsszel, 2009. június