Karin Fossum: Ne nézz vissza

Hátra ne tekints! Az angyalok is éppen ezt mondták Lótnak és családjának Szodomában. Lótné visszanézett, és sóbálványnyá lett. Mint ahogy Annie Sofie Holland se tudott túllépni a múlton, hátrapillantott, és rögvest egy tó mellett találta magát, vízbe fojtva, meztelenül.

Konrad Sejer nyomozónak ellenben éppen az a munkája, hogy folyton visszanézzen. Hogy az eltűnt idő széttört cserepeit összeillessze. Most éppen azt akarja kideríteni, miért kellett ennek a sportos, csinos és kedves kamaszlánynak az iszapos vízben végeznie. Hiszen mindenki szerette. Ellensége nem volt. Vagy mégis?

Karin Fossum (akit szeretnek a norvég krimi királynőjének nevezni) már 20 éves korában menő költőnőnek számított. Negyven esztendős is elmúlt, mikor bűnregény-írásra adta fejét, és a Sejer-sorozat nemcsak hazájában hozott sikert számára, de szerte a nagyvilágban. Konrad nyomozó alakját a kiadói fülszöveg meg egyenesen Maigret-hez hasonlítja.

Ne nézz vissza című regénye után (mely a Scolar kiadó krimisorozatának második darabjaként látott napvilágot) értetlenül állok e heves rajongás előtt. Én egy korrektül kibogozott rejtélyt olvastam, egy pedánsan megoldott keresztrejtvényt, ami csak elvétve súrolta az irodalom határát.

Ahogy jó szerszám fél munka, úgy jó detektív fél krimi. Sejer azonban nem válik figurává, alig tudunk meg róla valamit. Van egy elkényeztetett kutyája, meghalt a felesége, és a lánya olykor elmegy Szomáliába, hogy segítsen a nyomorultakon. 350 oldal alatt egyetlen emlékezetes mondata sincs (nemhogy vicces), úgy mozog a regényben, mint a szerző droidja, aki azt a parancsot kapta, hogy az utolsó fejezetre találja meg a gyilkost. Ezt, mondjuk, precízen végre is hajtja. De semmi többet. Nincs stílusa, nincs humora, nem él. Érdektelen alakja egy percre sem izzik fel. Unalmas szegény, mint egy Derrick - legmerészebb álmomban se jutna eszembe a nagy Maigret-hez hasonlítani.

Azt ugyan meg kell hagyni, Karin Fossum szépen megrajzolja a regény terét, az Oslóhoz közeli falucskát a völgyben, a fjord végén. "A túlságosan is nyugodt öbölbe soha nem ért el a friss tengeri áramlat. Mintha megállt volna az idő." Ideális környezet egy decens vízihullának, nem vitás. És azt is el kell ismerni, hogy az írónő kiötölt néhány egészen eredeti brutalitást: a palacsintával való gyerekfullasztás módszere például Bret Easton Ellis-díj után kiált.

De itt el is fogynak a könyv erényei. Fossumnak esze ágában sincs a lét kapuin dörömbölni, és nem kísérli meg a lehetetlent. Ráadásul a norvég krimi-királynő éppen úgy be van oltva humor ellen, mint skandináv bűnügyi kartársai közül a svéd Hakan Nesser vagy az izlandi Arnaldur Indridason. Pedig a borzalmat nem árt kibalanszírozni egy szikehegynyi szellemességgel - állítják a vezető boncmesterek és a bűnregény klasszikusai.

Scolar, 348 oldal, 2950 forint