Sebestyén Ilona (szerk.): Leltárhiány.

In memoriam Domokos Mátyás

Így aztán Domokos Mátyás hatvanhetedikként csatlakozott azokhoz az írókhoz és költőkhöz, akiknek életművét olyan lobogó szenvedéllyel szerkesztette-gondozta. A kötetet Sebestyén Ilona állította össze, hűen a sorozat korábbi darabjaihoz. Persze nehezebb dolga volt, mint elődeinek: Domokos Mátyás életműve eleve kettős, a szerkesztői és a kritikusi munkáját egységben és külön is méltatni kell, és persze a halálát követő nekrológ kivételével nem állnak rendelkezésre átfogó tanulmányok. Az a szerkesztési elv, amely a szerkesztői pálya egyes állomásai közé ékeli a Domokos esszéköteteiről írt kritikákat, sajnos nem rajzol összefüggő képet. Magyarázó jegyzet híján pedig hány levél, dokumentum esetében (mint például értelmezhetetlen, névtelen e-mail) félő, hogy a be nem avatott olvasó nem érti, miről van szó.

Domokos Mátyás pályája, nemzedéktársaihoz hasonlóan szabályos szabálytalanságában bontakozott ki. Bár a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként fiatalon bekerült az irodalmi életbe, önálló kötete csak több évtizedes várakozás után, 1977-ben jelent meg. Kivételesnek mondható helyzetét nem arra használta, hogy saját előmenetelét egyengesse: még a nyolcvanas évek második felében is folyamatosan cenzurális nehézségekbe ütközött. Eddig szabályosnak mondható tehát a pálya alakulása, de ami ezután következett, rendkívüli. Domokos Mátyásban hihetetlen energiákat mozgósított az 1989 utáni nagyobb szellemi szabadságfok. Jó évtizeden át a Holmi című folyóirat prózarovatát vezette, közben az Osiris Kiadó irodalmi vezetőjeként a magyar klasszikusokat gondozta, majd a Nap Kiadó arculatát is meghatározta. Közben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát is irányította. Mindemellett megjelentetett vagy tucatnyi önálló tanulmánygyűjteményt, és összeállított többtucatnyi kötetet, köztük egy monumentális esszéantológiát.

Mégis, roppant teljesítménye ellenére sem állt bele a nagytekintélyű bölcs szerepébe. Az élő irodalom elkötelezett szerkesztője és kritikusa maradt, szenvedélyes és lobbanékony, és azt hiszem, nem tartott igényt rá, hogy sérthetetlen legyen. Ez nagyon megnyerő vonása volt. Mindig készen állt Don Quijote-i eszmeviadalokra. Ingerelte például az irodalomelmélet térnyerése, de nem a megfelelő érveket használta. Így aztán, mivel úgy volt igaza, hogy valószínűleg nem látta a lényeget (hogy ti. az elmélettel semmi baj nincs, csak militáns képviselői nem arra használják, amire való), nem jött ki egyértelműen jól a vitából. Mégis behozhatatlan előnyt adott neki, hogy ővele - ez nem minden ellenfelét jellemezte - lehetett vitatkozni: ha indulatosan is, de érvelt, következésképp képes volt álláspontját feladni. Kritikusként sem a saját rendszerét erőltette a művekre, hanem azokhoz igazította kereteit. Önmagát nem, legfeljebb irodalmi hőseit, Illyést, Weörest, Nemes Nagyot ismerte el tekintélynek. Heterogén névsor: megnyugtató módon nem hitt abban, hogy egyetlen, kizárólagos igazság létezik.

Ez a konfliktusokat is vállaló, nyugtalan és örökké friss szellem, a személyes érintettség tette olyan izgalmassá minden vállalkozását. Egyik legnagyobb hatású (és azonnal ellentámadást kiváltó) írásában, a címadó Leltárhiányban a diktatúra éveiben megíratlanul maradt műveket vette számba. Domokos Mátyás utolsó két évtizedében lázas munkával pótolta a maga részét, és ez az emlékkönyv azt bizonyítja, bekerült a magyar irodalom leltárkönyvébe.

Nap Kiadó, 400 oldal, 2900 forint