A diktatúra módszerei
Nincsen egyetlen volt szociáldemokrata sem, aki hozzájárulna ahhoz, hogy a magántulajdon rendszere visszaállíttassék. A munkásság egy részének soraiban mutatkozó elégedetlenségnek és nyugtalanságnak nem a diktatúra ténye a forrása és így ez a nyugtalanság nem is irányul a diktatúra eszméje vagy intézménye ellen. Súlyos gazdasági és politikai bajainknak kútfeje: az ötéves háború szörnyű öröksége. A pénzválság és az élelmezésválság alig volna kisebb demokratikus kormányzás alatt, mint ma; mindez a háború okozta elszegényedésnek és nem a politikai kormányzás formájának az eredménye. De még ha az éhség és a gazdasági válság nehezebbé válik is azért, mert proletáruralom van: ezt a baj-többletet el kell viselnie a munkásságnak és hajlandó is elviselni azért, hogy nagy történelmi hivatását, a szocializmus felépítését elvégezhesse. Azzal is tisztában van mindenki, hogy zavarok, visszaélések, a társadalom mélyén leülepedett salak felkavarása és az emberi lelkekben szunnyadó kezdetleges ösztönök bizonyos fokú felkorbácsolása nélkül soha sem mentek végbe forradalmak. Rendetlenség és felfordulás szükségszerű velejárója minden forradalomnak, amelyeknek éppen az a lényegük, hogy a társadalom fejlődésének rendes menete megszakad és ugrásszerű tempókkal rohan előre a világ.
Ellenben igen sokan vannak a munkások soraiban, akik a diktatúra kezelésének módszereiben aggodalommal látják egy bizonyos fokú mérsékletnek, a viszonyokkal való számolásnak a hiányát, amelyre pedig súlyos belső és külső politikai helyzetünk miatt nagy szükség volna. Én magam is azok közé tartozom, akik mindaddig, amíg a diktatúra teljes érvényesítésének feltétele: a nemzetközi forradalom be nem következik, mérsékeltebb és lassúbb tempójú politikát tartanak szükségesnek, mint amilyent eddig csináltunk. Ennek a mérsékletnek cselekedetekben is meg kellene nyilvánulnia, noha ezen a téren már sok, bizonyos rétegekkel, például a parasztsággal szemben talán túl sok is történt. Nehéz megtalálni a szocialista igazságot és következetességet abban, hogy a földmíves megtarthat magántulajdon gyanánt 100 hold földbirtokot, vagyis 500 000-1 000 000 korona között ingadozó vagyont, s azonfelül még adómentességet is élvez, s másrészt, hogy a városi polgárságnak ugyanolyan jogos vagy jogtalan úton szerzett sokkal kisebb vagyonát teljesen elkobozzuk. Ha átmenetileg szükség van kompromisszumokra is - szerintem erre igenis szükség van -, akkor ennek egyenlően és egyenletesen kell kiterjedni a társadalom valamennyi nemproletár rétegére; aki ellenben elvi ellensége minden kompromisszumnak, annak nem szabad ilyen kiálló igaztalanságokkal ellenforradalmárrá tenni azokat, akik egyébként megnyerhetők vagy legalább semlegesíthetők volnának a diktatúra szempontjából.
A diktatúra cselekedeteibe csak egyenletességet kellene behozni, mivel a viszonyok nyomása alatt ezek a cselekedetek amúgy is számolnak a valóság adta ellenállásokkal. Viszont nagyon fontos volna, ha a szavak és a politika általános szellemi összhangban volnának a cselekedetek nagy részében megnyilatkozó eme helyes és szükséges mérséklettel. Mi szükség van arra, hogy a fronton folyó offenzívával egyetemben meginduljon itthon az offenzíva azok ellen a szakszervezetek ellen, amelyek megcsinálták a hadsereget? Bebizonyosodott, hogy sem a pártszervezetek, sem a munkástanácsok, sem a proletárállam más szervei nem tudták megteremteni a hadsereget, ellenben a szakszervezetek igenis alkalmasak és képesek voltak erre a nagyszerű munkára. S mi értelme van annak, hogy amikor a szakszervezetek elvégzik ezt a proletárállam számára oly nélkülözhetetlen politikai munkát, ugyanakkor hadjárat induljon meg ellenük azzal a jelszóval, hogy a szakszervezeteknek nincsen mit keresniök a politikában? A hadsereg-főparancsnokság jelentései minden alkalommal a legnagyobb dicsérettel emelik ki a volt aktív tisztek munkálkodását, akiknek nagy része bizonyára nem anyatejjel szívta magába a kommunizmus alapelveit és ugyanakkor igen sok helyről az elkedvetlenítő szidalmak özönét zúdítják rá nem az ellenforradalmi szellemi munkásokra, hanem a szellemi munkásokra, tisztviselőkre, mérnökökre általában, akik között pedig igen sokan önzetlen és áldozatkész előmozdítói voltak a forradalomnak. Mindenki tudja, hogy a hatalom gyakorlásától elválaszthatatlan a hatalommal való visszaélés és minél nagyobb és korlátlanabb a hatalom, annál nagyobb szükség van bírálatra és ellenőrzésre. Ennek a bírálatnak és ellenőrzésnek nélkülözhetetlen szerve a sajtó és e bírálat gyakorlásának legelső feltétele a sajtó bizonyos fokú szabadsága. Tudom, hogy a diktatúrában annak bizonyos áthághatatlan korlátai vannak, de az eddig uralkodó sajtóabszolutizmus - a büntetlenség prémiumát biztosítva a hatalommal visszaélőknek - többet ártott a munkásságnak, mint amenynyit használt.
Csak példaképpen mutattam rá erre a néhány területre, van még sok más, ahol az én felfogásom szerint változásnak kell és lehet elkövetkezni a diktatúra alkalmazásának eddigi módszerében.