Spiró György: Feleségverseny

A Jégmadár, mégsem a zabolázatlan terjedelem ítélte kudarcra, ez most, a jóval karcsúbb kötet, a lényegében Kelenföld és a Szent István park közé zárt történet olvastán még világosabb.

A Feleségverseny lapjain a napjaink rettenetéből elképzelhető közeljövő s e közeljövőből keserves nevetéssel visszaidézhető jelen fonódik egybe. Eszerint a populizmus a teljes magyar politikai elit asszisztenciájával a totális terrorba torkollik, s ahogy A Jégmadárban az agyonmanipulált világ a rabszolgatartó társadalomba fullad vissza, úgy posztkádárista hazánk a Kommunista Királyság - mondjuk így - őstermelői diktatúrájába. Már minden eladhatót eladtunk külföldön, már minden értéket eltapostunk belföldön. Az életet a rohamosztagok nemcsak uralják, hanem barbár logikájukkal minden ízében áthatják. Militáns társadalom születik a tudatlanság és korrupció mentén, megérjük az emberi felejtés kaotikus diadalát, a "halálunk a hagyomány!" jelszavával.

Klasszikus antiutópiába illő modell volna ez, megelevenítésére azonban a Feleségversenyben a napi politikai gyakorlat gúnyrajza szolgál, a közvetlen s a médiában közvetített politikáé, amely hulladékfeldolgozóként használ mindenféle ideológiai szemetet. Ennek a gyakorlatnak a látványa önmagában csak egy pamfletre elég, s ha a patentek, sztereotípiák kifigurázása maga is sémaszerű láncot alkot, bármilyen sziporkázóak is a halmozódó szójátékok, bármilyen szellemesek a karikaturisztikus megfigyelések - az olvasó érdeklődése hamar elfakul.

A regénynek volna főhőse is, Rea, a teljes lelki-értelmi passzivitásra ítélt, szinte az emberi fajból számkivetett lény (orwelli módon hangsúlyozódik disznószerű arca), aki iránt ugyan szánalmat érzünk, ám akit az érzelmességet mindig riadt racionalitással kerülő szerző nem áldozatnak, hanem az elsivárult világ megszemélyesítőjének tekint. Úgy is bánik vele. Rea csupán eszköz a regénybeli világ propagandagépezetében, de pusztán poentírozó eszköz a szerző kezében is: a lány egyetlen (!) érzelmi kitörése a regény csúcspontján végleg egyesíti az ösztönlétet a manipulált léttel. Más funkciója nincs, a körötte kavargó család figurái érdektelen skiccek csupán, még egy második vonalban futó családregény sem körvonalazódhat általuk.

Annál inkább elemében van Spiró a média közszereplőinek és műsorainak paródiáiban. A könyv harmadik harmada nem más, mint önálló karikatúrakiállítás, amelyben korunk kirakatembereinek "káderlapjait" olvashatjuk frenetikus humorú - és persze aránytalanul hosszú sorban. A végső írói attrakciót pedig, a Kommunista Királyság leendő királynéját kiválasztó tévévetélkedő nagyjelenetét alighanem tanítani kéne a tömegkommunikációs szakokon. Ha ott még olvasnak.

Míg Az Ikszek vagy a Fogság nagyregényei Spiró szkepszisének pamfletformáit valóban nagyszerűen magukba foglalják, addig A Jégmadárhoz hasonlóan a Feleségverseny is e formák határaiba botlik, mert Spirót az indulatai - mint oly gyakran - gúzsba kötik. Szellemét és szellemességét, hangnemét az utópisztikus szenvedéstörténet helyett az aktualizáló kioktatás uralja. Könyvét a manapság amúgyis eluralgott egyoldalú politikai olvasatok szerint fogják ünnepelni vagy gyalázni, s erről ezúttal maga is tehet.

Magvető, 338 oldal, 2990 forint